Régebb nem értettem... és igazából most se mondhatnám azt, hogy értem... csupán annyiban változott a dolgok állása, hogy most már saját bőrömön tapasztaltam így elismerem ennek létezését... sajnos... régebb... amikor egyedül voltam mindig csak irigyeltem azokat akik szerelmesek... akiknek van párjuk... akiknek meg van az esélyük arra, hogy boldogok lehessenek... valahogy ez úgy alapból összemosódik a boldogság gondolatával... érzésével... és persze voltak olyanok akiket soha nem tudtam megérteni... nem bírtam felfogni és csak magamban gondoltam, hogy nah te aztán nem vagy normális... szóval ők voltak azok akik szerelmesek és ugyanakkor boldogtalanok... olyan érzésem volt mindig tőlük, mint akiknek megadatik a boldogság és még sem akarnak élni vele... azt láttam, mintha egyszerűen a saját boldogságuk útjába állnának folyton.... mintha saját maguknak tettek volna keresztbe folyton a saját boldogságuknak.. mintha az orruk előtt hevert volna a boldogság... a vágyak amelyek beteljesültek... egyszerűen minden.. ott volt a lábuk előtt hevert csak éppen ők nem voltak hajlandóak észre venni... ez mindig is bökte a csőröm... valahogyan olyan idétlen élet érzésnek tartom... talán nem is az idétlen a megfelelő szó rá, de most hirtelen nem is tudom, hogy minek nevezzem... olyan felfoghatatlan, hogy amikor valakinek boldognak kellene lennie... mert minden megadatott hozzá és még sem az... amíg úgy mond ennek az egésznek külső szemlélője voltam soha nem tudtam elfogadni ezt az érzést... folyton az zakatolt bennem, hogy ez egy lehetetlen életérzés... igen talán ez a megfelelőbb szó rá... nem is az idétlen... bár kitudja... nos úgy véltem, hogy ezt az érzést csupán azok képesek megtapasztalni akik arra születtek, hogy a megadatott örömektől vonják meg saját magukat, hogy még azt is elvegyék maguktól amit már az övék... aztán eljött ez a nap is... amikor azt mondhatni, hogy minden megváltozott... itt gubbasztok az én kis kedvenc fotelomban és azon kapom magamat... hogy szerelmes vagyok és még is ezt az idétlen... lehetetlen életérzést tapasztalom saját magamon... ömlenek a könnyeim... morcos vagyok... és egyszerűen nem találom magamban azt a boldogságot ami ha minden igaz.... az enyém... már pedig igaz és valóság... és ennek ellenére képtelen vagyok átérezni... képtelen vagyok megtalálni magamban... szóval oda kint él és lélegzik egy ember... akinek a szíve értem dobog... és én ezt nem vagyok képes átérezni... csupán nyomor érzek... szerencsétlennek érzem magam... és mért??? csupán azért, mert a dolgok nem úgy alakultak ahogyan elterveztem... nem úgy ahogyan én akartam... hanem másképpen... és a dolog érdekessége nem más, mint, hogy nem is olyan sokkal másabban, de még is egy ilyen nyomorult esős napon... ez a szerencsétlen időjárás is annyira tud befolyásolni, hogy ha a terveink egy picit is változnak már ennyire nyomorultnak és egy teljesen lehetetlennek nevezhető életérzés kerít hatalmába... jó persze ehhez hozzá jön az idegesség ami a jövőt illeti meg ilyen olyan dolgok, amelyek lassan rutinossá válnak az életemben... szóval igen... ide kellett eljussak, hogy a saját bőrömön tapasztalom az általam lehetetlennek meg idétlennek titulált életérzést... holmi nyamvadt... kis... szinte jelentéktelen érzések keveredéséből fakadóan... és ha csak erre gondolok is át jár a hideg és szánalmasnak tartom magamat... valamint a helyzetet amibe cseppentem... talán a sors egy leckének szánta... egy jó kis tanulságos leckének... hogy ne vonjak le olyan valamiról téves következtetést amit még nem tapasztaltam azelőtt... de akkor is... még ezután is... hogy átéreztem ezt az egészet... átéreztem azt, hogy boldog kéne legyek, mert minden okom meg van rá és ennek ellenére szomorúnak... szerencsétlennek és legfőképpen boldogtalannak érzem magam... pedig mindezek ellentéte itt hever a bokám előtt... éppen, hogy nem böki ki a szemem és még sem tudom érezni... csak a tudatom súgja, hogy így kellene lennie... tanulságos kis lecke volt... de vajon elég-e ahhoz, hogy a jövőben ezt eltudjam kerülni??? vagy éppen elég volt-e ahhoz, hogy magamban tovább gondolva... elfogadható... épkézláb magyarázatot kapjak minderre... leckének lecke volt... csak a tanulságot kéne az eszembe véssem...
Régebb nem értettem... és igazából most se mondhatnám azt, hogy értem... csupán annyiban változott a dolgok állása, hogy most már saját bőrömön tapasztaltam így elismerem ennek létezését... sajnos... régebb... amikor egyedül voltam mindig csak irigyeltem azokat akik szerelmesek... akiknek van párjuk... akiknek meg van az esélyük arra, hogy boldogok lehessenek... valahogy ez úgy alapból összemosódik a boldogság gondolatával... érzésével... és persze voltak olyanok akiket soha nem tudtam megérteni... nem bírtam felfogni és csak magamban gondoltam, hogy nah te aztán nem vagy normális... szóval ők voltak azok akik szerelmesek és ugyanakkor boldogtalanok... olyan érzésem volt mindig tőlük, mint akiknek megadatik a boldogság és még sem akarnak élni vele... azt láttam, mintha egyszerűen a saját boldogságuk útjába állnának folyton.... mintha saját maguknak tettek volna keresztbe folyton a saját boldogságuknak.. mintha az orruk előtt hevert volna a boldogság... a vágyak amelyek beteljesültek... egyszerűen minden.. ott volt a lábuk előtt hevert csak éppen ők nem voltak hajlandóak észre venni... ez mindig is bökte a csőröm... valahogyan olyan idétlen élet érzésnek tartom... talán nem is az idétlen a megfelelő szó rá, de most hirtelen nem is tudom, hogy minek nevezzem... olyan felfoghatatlan, hogy amikor valakinek boldognak kellene lennie... mert minden megadatott hozzá és még sem az... amíg úgy mond ennek az egésznek külső szemlélője voltam soha nem tudtam elfogadni ezt az érzést... folyton az zakatolt bennem, hogy ez egy lehetetlen életérzés... igen talán ez a megfelelőbb szó rá... nem is az idétlen... bár kitudja... nos úgy véltem, hogy ezt az érzést csupán azok képesek megtapasztalni akik arra születtek, hogy a megadatott örömektől vonják meg saját magukat, hogy még azt is elvegyék maguktól amit már az övék... aztán eljött ez a nap is... amikor azt mondhatni, hogy minden megváltozott... itt gubbasztok az én kis kedvenc fotelomban és azon kapom magamat... hogy szerelmes vagyok és még is ezt az idétlen... lehetetlen életérzést tapasztalom saját magamon... ömlenek a könnyeim... morcos vagyok... és egyszerűen nem találom magamban azt a boldogságot ami ha minden igaz.... az enyém... már pedig igaz és valóság... és ennek ellenére képtelen vagyok átérezni... képtelen vagyok megtalálni magamban... szóval oda kint él és lélegzik egy ember... akinek a szíve értem dobog... és én ezt nem vagyok képes átérezni... csupán nyomor érzek... szerencsétlennek érzem magam... és mért??? csupán azért, mert a dolgok nem úgy alakultak ahogyan elterveztem... nem úgy ahogyan én akartam... hanem másképpen... és a dolog érdekessége nem más, mint, hogy nem is olyan sokkal másabban, de még is egy ilyen nyomorult esős napon... ez a szerencsétlen időjárás is annyira tud befolyásolni, hogy ha a terveink egy picit is változnak már ennyire nyomorultnak és egy teljesen lehetetlennek nevezhető életérzés kerít hatalmába... jó persze ehhez hozzá jön az idegesség ami a jövőt illeti meg ilyen olyan dolgok, amelyek lassan rutinossá válnak az életemben... szóval igen... ide kellett eljussak, hogy a saját bőrömön tapasztalom az általam lehetetlennek meg idétlennek titulált életérzést... holmi nyamvadt... kis... szinte jelentéktelen érzések keveredéséből fakadóan... és ha csak erre gondolok is át jár a hideg és szánalmasnak tartom magamat... valamint a helyzetet amibe cseppentem... talán a sors egy leckének szánta... egy jó kis tanulságos leckének... hogy ne vonjak le olyan valamiról téves következtetést amit még nem tapasztaltam azelőtt... de akkor is... még ezután is... hogy átéreztem ezt az egészet... átéreztem azt, hogy boldog kéne legyek, mert minden okom meg van rá és ennek ellenére szomorúnak... szerencsétlennek és legfőképpen boldogtalannak érzem magam... pedig mindezek ellentéte itt hever a bokám előtt... éppen, hogy nem böki ki a szemem és még sem tudom érezni... csak a tudatom súgja, hogy így kellene lennie... tanulságos kis lecke volt... de vajon elég-e ahhoz, hogy a jövőben ezt eltudjam kerülni??? vagy éppen elég volt-e ahhoz, hogy magamban tovább gondolva... elfogadható... épkézláb magyarázatot kapjak minderre... leckének lecke volt... csak a tanulságot kéne az eszembe véssem...
