2010. szeptember 29., szerda

Visszaszámlálás...

Életében először akkor hagyta el a házat tele táskákkal, azzal az elhatározással, hogy karácsonyig vissza sem tér. Mindig azt hitte, hogy megkönnyebbülés és izgalom járja majd át, amikor elmegy, de amikor végül a taxi eltávolodott, elszakítva a köldökzsinórt, ami idekötötte, rettegést és aggodalmat érzett. Nem attól félt, ami előtte állt, hanem attól, amit maga mögött hagyott.
Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett.Próbálta elfojtani feltörő könnyeit, próbálta lenyelni a gombócot, amely a torkát szorította, próbálta elfojtani a gondolatait, amelyek elönteni készültek mindent. Úgy érezte, az egész világgal meg kell küzdenie, hogy a számításait keresztül ne húzzák. Küzdött azokkal, akik engedély nélkül a világába léptek. Úgy érezte, egész élete csak küzdelem és küzdelem és küzdelem. És most itt ül, és még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie. Úgy érezte magát, mintha száz meneten lenne túl, mintha ellenfelei minden ütése, rúgása célba ért volna. Elfáradt. Az izmai fájtak, a védekezése szétesett, a sebei pedig nem gyógyulnak már olyan gyorsan.Ahogy mindent szép sorjában végiggondoltam, rájöttem, hogy életemben először van egy barátom, aki tökéletesen megért. És akinek valaha is volt kapcsolata valakivel, akár csak öt percre is, annak ez fontos. Mert egyszerre csak nem éreztem úgy, mintha más világban élnék, hanem azt éreztem, hogy van egy személy, akit szeretek és tisztelek, aki megkapta a szívem egy darabját, és aki ugyanúgy érez, mint én. Nem éreztem már olyan egyedül magam. Sőt, ennél is többet mondok: úgy éreztem, mintha lebegnék.Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tűnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.Az élet találkozásokból és elválásokból áll. Nap mint nap érkeznek új arcok az életünkbe, illedelmesen köszöntjük őket, van, aki csak néhány percig marad, mások hónapokra, és van olyan, aki egész életünkön át velünk lesz.

2010. szeptember 21., kedd

Hogy az a ... avagy Sz-nek...

Nos drága... bele vágok a közepébe... szóval te egyenes embernek tartod magad... hogy rólam mint gondolsz ilyen téren nem tudom... de nem is akarom tudni, hogy őszinte legyek... és van egy olyan érzésem, hogy ezzel a legtöbben egyet fognak érteni velem, amire a bejegyzésem végére érnek... szóval ÉN vagyok, aki vagyok... de minden azt indokolja, hogy még is én vagyok az egyenes... vagy, hogy ne mondjak semmi nagyot... az egyenesebb kettőnk közül, azokból az okokból kiindulva, hogy én nem teszek magamra ilyesfajta megjegyzéseket se pozitív, sem pedig negatív értelemben, valamint ide leírok EGYENESEN mindent és nem a hátad mögött szövegelek... ide írom, ahonnan ugyanúgy olvashatod TE is, mint BÁRKI... és tudod, hogy mért egyenes??? mert nincsenek variációk, mindenki egy és ugyanazt olvashatja... hiszen köztudott tény, hogy semmit sem tudunk elmesélni kétszer ugyanúgy, még ha szívből törekedünk is erre, így hát az én elmesélésemben a szavak ereje közt még csak halvány hangulati eltérés sincs... veled ellentétben mivel, hogy te nem kevésszer hangoztatod azt, hogy te egy egyenes, korrekt ember vagy.... miszerint nem pletykálkodsz, nem osztod a másikat a háta mögött, hanem ha valakivel valami bajod van azt a szemébe mondod... de sajnos az igazság az, hogy ez csak üres duma... és baráti jó tanácsként fogadd el kérlek, hogy nagyon átlátszó szöveg... nem tudom, hogy még vannak-e olyan bunkók, akik ezt beveszik... de hidd el a legtöbb ember szemében ezzel a fos dumával már le írod magadat startból, oly annyira, hogy még arra sem veszik a fáradtságot, hogy megpróbáljanak megbizonyosodni állításod valóság alapjáról... ébresztőőőő... 2010ben élünk... az emberek rád néznek és egyből levágják, hogy csak a szájad jártatod és megpróbálsz nekik bemesélni magadról egy olyan dolgot amit még te sem hiszel el... nos én a kisujjamat sem kellett mozdítsam és te magad bizonyítottad be, hogy mennyire a levegőbe beszélsz... ha nem tudnád, hogy mivel akkor azt is elmondom... nos először is én nem tartok senkit sem egyenesnek aki, ha baja van velem azt nem nekem mondja a szememben, hanem édesanyámat traktálja az alaptalan megjegyzéseivel... ha neki próbál kétértelmű utalásokat tenni arra, hogy mi a problémája velem... hát kis-anyám az ilyesmi minden csak éppen nem egyenes beszéd... LOL... ennyire bunkó módon próbálsz kritizálni??? röhejes ez az egész... és igen akinek egy csepp sütnivalója is van az nem kezdi hangoztatni azt, hogy ő milyen sokat szokott takarítani és, hogy ő mennyire szereti a tisztaságot megtoldván egy olyan megjegyzéssel, hogy bezzeg én nem nagyon takarítok... még is honnan a jó büdös francból tudhatnád te ezt??? amikor még csak képen sem láttad se a lakásunkat... se a szobámat... se a környezetemet amiben mozogni szoktam... és a rá adás, hogy nem is ismersz... tehát milyen alapon mondod ezt??? ennyire unalmasok a napjaid, hogy nincs mivel lekösd magad és ezért az én tulajdonságaimat... szokásaimat... meg akármijeimet találod ki a kis szűk agyadban??? aztán jön az egyik kedvencem... valószínűleg azért, mert ezen tudtam a legnagyobbat kacagni... miszerint te kis-buzgónak képzelvén magad azt kezded osztani, hogy még soha nem láttál engem teregetni... hát ez jó... meg is kell álljak egy pillanatra és kiröhögjem magamat, hiszen annyira fenomenális ez a kijelentés, hogy arra már szavakat sem találok... nos kicsi szívem én nem tudom, hogy te melyik földön élsz, de nagy valószínűséggel nem azon amelyiken én... először is had bátorkodjam megkérdezni, hogy mi a francért kellett volna te egyáltalán engem lássál teregetni??? vagy éppen mikor??? nem lakunk egymással szemben, tehát se ablakotok se semmitek nem is néz felénk... sőt egy halom tömbház van köztünk... akkor még is mit várnál meghívóval értesítselek, hogy drága Szidónia őnagysága tisztelettel értesítem, hogy 2010.szeptember 23.-án 13 órai kezdettel ünnepélyes keretek között legyen szíves már megtekinteni ahogyan teregetni fogok... vagy még is mit a nyavalyát várnál hívjalak fel? írjak smst? írjak messengeren? írjam ki státuszba, hogy meglehet csodálni azt, hogy hogyan teregetek??? Most már a viccet félretéve neked hol az ESZED??? egyáltalán van neked olyanod??? vagy ha van akkor nem szoktad használni, inkább feldugod a seggedbe, hogy puhábbra ülj vagy hogy ne sértse fel a vékony likad a szék... kicsit szállj már le a földre és nézz magadba légy szíves mielőtt mást szapulsz a háta mögött... legalább 2 hónapja nem láttalak, nem beszélgettem veled se semmi... nyugi nem azért mondom, mert hiányzott volna... sőőt... és te még hol tartasz??? hát valahol ott, ahol az ember volt 3000 éve... szóval, hogy neked még most sincs jobb szórakozásod, mint engem kommentálni, hol ott ezt az időt fordíthatnád valami hasznosabbra is... mondjuk arra, hogy egyszer szét nézel a saját portádon... aztán mocskolod a másét... és akkor, hogy a lényegre térjek... a legjobb az ebben az egészben, hogy te nem is ismersz engem, tíznél többször biztos, hogy szóba sem álltam veled, de ha igen is minden beszélgetésünk elapadt olyan 4-5 tőmondat körül... mivel soha nem találtalak szimpatikusnak, így a konfliktusok elkerülése érdekében nem mondhatni, hogy kerestem a társaságodat... a beszélgetéseinket általában leszűkítettem amennyire tőlem tellett... egészen addig, hogy már rendesen kihallgatás formája lett az egymást váltogató igen és nem válaszaimtól... és legmaximálisabban amit tudhatsz rólam az, hogy még párszor megfigyeltél ilyent - olyant amikor a közeledben voltam... nos ha te ezekből azt gondolod, hogy ismersz akkor most még jobban el kell, hogy szomorítsalak és a tudtodra adnom, hogy az égadta világon semmit, de semmit nem tudsz rólam... tudod nem hiába lett közhelyé az a kifejezés, hogy a látszat néha csal... honnan is tudhatnál, hiszen... soha a büdös életben nem jártál nálunk, nem tudsz semmit arról, hogy nálunk mik a szokások, mi a házirend meg hasonlok, tehát ilyen alapon, hogy mersz arról kommentálni, hogy én nem takarítok, főzök, teregetek vagy akár mi... egyszer nézd meg a mi lakásunkat és azt, hogy mit jelent nálunk fele az a szó, hogy rend meg tisztaság aztán kezd kommentálni, bár én a te helyedben inkább bőgnék miután szembesültem a valósággal... másrészről pedig, hogy jössz ahhoz, hogy édesanyámnak arról próbálsz okoskodni, hogy engem mennyire nem tartasz önállónak meg ilyennek meg olyannak... nem gondolod, hogy Ő JOBBAN TUDJA, MINT TE, hogy milyen vagyok és milyen nem??? elvégre vele élek egy fedél alatt, nem veled... és ő nevelt... ő próbált tanítgatni... megmutatni a helyes utakat... ha ezzel próbálod mutatni, hogy te mennyire felnőtt vagy, meg, hogy mennyire érett a gondolkodásod, akkor megsúgom, hogy ezzel mindegyik felnőtt szemében sikerül körvonalaznod azt, hogy még egy pelenkás taknyos is előrébb van, mint te... meg aztán ami még tud dühíteni az nem más, mint, hogy bele pofázol abba, hogy én mit engedek meg és mit nem a barátomnak... vagy éppen kezded nekem osztogatni az észt arról, hogy hogyan tartsam meg... hát kicsikém te már eddig is úgy leírtad előttem magad egy életre, hogy valószínűleg te lennél az utolsó a világon akinek a tanácsára lenne szükségem... úgy tartom meg ahogy ÉN jónak látom... azt engedek meg neki amit ÉN akarok... ha valamit elbaszok akkor azaz ÉN bajom legyen és mivel te nem tudsz semmit se rólam, se arról, hogy milyen módon szoktam intézni a dolgaimat légy TE az aki NEM pofázik bele abba amihez SEMMI köze... és akár, hogy is okoskodsz és példázódol magaddal, itt egyelőre te vagy az aki elveszítette a barátját, nem pedig én... ja plusz egy jó tanács sokat kell még tanulj ahhoz, hogy megtudd, hogy nem tudsz semmit... és legvégül igen... én is letudlak mocskolni, ha kikényszeríted belőlem... és ahogy olvashattad ezt sikerült is elérned... csakhogy az én és a te mocskolódásod között van egy csekély eltérés, ami nem más, mint, hogy az enyém MEGALAPOZOTT volt... és utóiratként... szeretném közölni úgy veled, mint mindenkivel, hogy annak ellenére, hogy soha nem tartottalak valami szimpatikusnak törekedtem és reménykedtem abban, hogy sikerül kialakítanunk egy elfogadhatónak mondható viszonyt... nem kellett volna soha jóba legyünk... csupán elférjünk egymás mellett harag és áskálódások, meg piszkálódások nélkül... mert én ezt nagyon utálom... legyen szó bárkiről... de sajnos te nem bírtál magaddal... folyamatosan egyre többet és többet pofáztál tudatlanul olyanról amiről semmit sem tudsz... folyamatosan probáltad osztani az észt olyan dolgokról amikhez semmi közöd... okoskodtál... fosoltál, túráztattad a pofád a hátam mögött... ééés az istennek sem akartad észre venni, hogy egyre jobban és jobban megutáltatod magad... nos nálam egy életre levizsgáztál... én ezután csak kerülni foglak amennyire csak tudlak és semmibe venni... tőlem ne várj semmi, de semmi jót... és csak az az egy kívánságom lenne, hogy te is ugyanígy tegyél... nézz levegőnek... mert innentől kezdve én nem tudok és nem is fogok tudni másképpen gondolni rád, mint egy gerinctelen, kétszínű, pletykás, hazug, seggnyaló, álnok kígyóra... nekem a azt a csepp bizalmam is eljátszottad ami volt... és azt a parányi szimpátiát is sikerült megsemmisítened... nem gyűlöllek... oly annyira senkinek nézlek, hogy még csak gyűlölni sem tudlak, mert még ahhoz is éreznem kéne valamit irántad... nem még csak nem is gyűlöllek... közömbös vagy számomra... és legfőképpen szánalmas... annyira. de annyira szánalmas... hogy már senki nem tud megszánni...

2010. szeptember 20., hétfő

Vészcsengő


Az idő nagy úr... rohadtul nagy... életem során már rengetegszer találtam magamat olyan helyzetben, hogy ezt be kellett látnom... de valójába talán soha nem érzetem át ennyire, mint most... most... nem is tudom... csak küszködök... még a szavaimat sem találom... annyira ki akarom írni ezt magamból és eközben csak arra döbbenek rá, hogy egy ép gondolatot sem vagyok képes megfogalmazni... igen ... valamikor fél éve is tudatában voltam annak, hogy egyszer elérkezik ez az időszak is... és most itt van... lohol mögöttem... mintha verseny futás lenne az életemért... csupán annyi a baj, hogy fáradok... és egyre kisebb az előnyöm... hamarosan utolér és magával ragad... elvisz... nyomorult egy érzés... szorít, mint egy satu... mindig is tudatában voltam ennek... tudtam, hogy elfog jönni az a nap amikor itt kell hagynom... de mindvégig reménykedtem, hogy valahogyan majd felkészültebben fogom fogadni ezt az egészet... én tényleg próbáltam erre készülni... hogy amikor majd itt lesz az idő akkor ne legyen ennyire nehéz... és most??? most már itt vagyok... a vissza számlálás jócskán megkezdődött... és rá ébresztett, hogy semennyire nem készültem fel... és, hogy mért???... mert lehetetlen... hogy a csudába készüljek fel arra, hogy most amikor végre megtaláltam azt amit mindeddig kerestem... azt amire a legjobban szükségem volt és van... most amikor egy személyben megtaláltam a boldogságot... a szeretetet... a szerelmet...a csodám... a bizalmat... a barátot... a jövőt... a reményt... az őszinteséget... a vágyat... a valóra vált álmot... a tiszteletet... az odaadást... a megértést... a vigaszt... az értéket... az élet értelmét... egyszerűen mindent... mindent amire szükségem van... most amikor annyi harc, fájdalom és várakozás után végre az enyém... akkor el kell hagynom... ez hihetetlen... de itt lohol a nyakamon az a bizonyos vészcsengő ami egyre gyorsabban és egyre gyakrabban visítsa a fülembe, hogy már alig van időm... már alig vannak napok, órák, percek... és egyszer... nagyon hamar oda fog érni, hogy már csak másodpercek... arra, hogy az enyém legyen.... hogy velem legyen... hogy átölelhessem... hogy megcsókolhassam... hogy a kezét foghassam... hogy hozzá bújhassak... hogy mosoly csalhassak az arcára... hogy elvarázsoljam... hogy boldoggá tegyem... hogy megadjak neki mindent amire szüksége van... hogy vele legyek... hogy vele feküdjek és ébredjek... hogy várjam és keressem... rohadtul nehéz... érzem, hogy összeroppanok... az egyetlen ami életben tart az még mindig csak ő... csak érte vagyok képes... miatta muszáj kibírnom mindent... a csőd szélén az egyetlen gondolat ami megment nem más, mint, hogy újra össze kell szednem mindent erőmet... még azt is ami nincs... ha már elviselhetetlen a fájdalom még akkor is fogaimat összeszorítva, közömbös arcot vágva, de tenni a dolgom és azt mutatni, hogy minden rendben... érte... csak is érte és annak a távoli célnak... a jövőnek... ami rólunk szól... a közös jövőnkért... azért, hogy újra vissza kaphassam... hogy újra, úgy isten igazából az enyém legyen... ha mikor kiment az ajtómon... szorosan magához ölelt és azt súgta, hogy ha 5 évet képes voltam várni arra, hogy megtaláljalak, most képes leszek 5 évet várni arra, hogy az enyém legyél... nos igen, ha már úgy érzem, hogy minden kötél szakad akkor is ez kell az én szemem előtt is lebegjen... érte... miatta... tovább csinálni, mert képes kell, hogy legyek rá... egyre fülsüketítőbben visít a vészcsengő a fülemben... figyelmeztetve arra, hogy egyre kevesebb időm van vele lenni... utoljára megfogni a kezét... utoljára megcsókolni... utoljára hozzá bújni... utoljára puszikkal halmozni el... utoljára dédelgetni... utoljára cirógatni... utoljára bele túrni a hajába... utoljára rá mosolyogni... utoljára bele nézni azokba a gyönyörű, titokzatos zöld szemeibe és végig nézni, ahogyan lepereg bennük az életem... utoljára megcsiklandozni és hallani ahogy szívből nevet... utoljára kicsalni belőle azt a durcás ellenkezést, hogy nem akarja engedni ezt, de aztán még is megadja magát... utoljára előcsalni azt a ritka, de annál értékesebb csibész mosolyát, ami mindig... újra és újra magával ragad... elvarázsol... utoljára megérinteni... utoljára sétálni vele kéz a kézben... utoljára lenni azokon a helyeken amelyek eddig szinte minden naposak voltunk... utoljára játszani, nevetgélni, szórakozni a barátokkal... utoljára csinálni közösen ezt meg azt... és legvégül elérni oda amikor könnyek közt búcsút kell venni tőle... tudom, hogy ez volt az egyik kérése... hogy ne sírjak amikor elválunk, de én erre képtelen vagyok.. habár azt megígérem, hogy megteszek majd minden tőlem telhetőt és vissza tartom ameddig csak tudom... és a visibáló vészcsengő hangjával a fülemben odáig jutni amíg bambán bámulok egy elhalványodó autó után... amely elszakítsa tőlem az életem... nézem ahogy egyre jobban távolodik... ahogy egyre homályosabbak lesznek a körvonalai... ahogyan szép lassan bele olvad a környezet kuszaságába, mintha nem is lett volna... és ahogyan legvégül eltűnik egy kanyar után... és eközben semmi mást nem érezni csak, hogy megszakadok... éles fájdalmat... hiszen éppen ebben a pillanatban tépték ki a szívemet és a lelkemet... elvitték... elment... nincs többé... és nem tehetek ez ellen semmit... csak végig nézhetem... mozdulatlanul és némán bámulhatom, ahogy minden amit felépítettünk, amiért küzdöttünk, a való világ amit létrehoztunk, az életem értelme... a szívem... a lelkem... az érzéseim... mindenemet elviszik... végig nézhetem... ennyi jutott nekem... mintha nem is az én életem lenne... mintha az egésznek nem én lennék a főszereplője... csupán a nézője... pedig én vagyok... én vagyok az a nyomorul főszereplő, aki most teljes kívülállóként végig nézheti ahogyan saját énjét fosztják meg a léttől... ebben a maradék kevés időmben még megpróbálok minél több emléket gyűjteni rólad és veled... mert csak az emlékek lesznek majd azok amiket senki és semmi nem vehet el tőlem... és ők kell legyen majd azok is akik erőt adnak a továbbiakhoz... hogy végül újra a karjaidba zárhass és SOHA ne engedj el újra...
Szeretlek... és ez 5 év múlva is így lesz....

2010. szeptember 19., vasárnap

Fél a végtelenből :X


Ez az idő is elérkezett... hihetetlen számomra kimondani... leírni... még csak átgondolni is... igen... a sok nehézség... harc... küzdelem... és fáradozás után... igen az enyém lett... és akármennyire is hihetelen végre kimondhatom, hogy az enyém is már kerek 6 hónapja... és ha rajtam múlik soha, de soha nem engedem el... ez egyszer biztos... emlékszem, hogy éltem már át olyan reménytelen órákat, napokat, heteket, hónapokat amikor legmerészebb álmaimban sem mertem volna egy másodpercig sem arra gondolni, hogy legalább egy fél percre is az enyém lesz... és még is... milyen hihetetlen meglepetéseket tartogat is az élet... most itt vagyunk az enyém már fél éve... és azt hiszem, hogy abszolút megalapozottan mondhatom el, hogy ez volt életem legszebb fél éve... és akkor még valaki megmerné kérdezni tőlem, hogy mért hiszek a csodákban????... az én kis csodáimban... amik számomra a mindent jelentik... vicces, így ez a bizonyos gyönyörű fél év után végig gondolni, az ez előtti időket...például emlékszem ami előtt összejöttünk volna mennyire kételkedett bennünk... mindig azon az állásponton volt, hogy én túl jó vagyok hozzá... ezért nem érdemel meg... és egyártalán nem bízott abban, hogy jó párost fogunk alkotni... ehhez képest örülök, hogy nagyon is sikerült bebizonyítanunk egymás számára, hogy sokkal jobbak vagyunk együtt, mint bármelyik másik pár... hiszen tökéletesen kiegészítjük egymást és most, hogy sikerült megszereznünk egymást arra is rávilágított az élet, hogy mennyire tökéletesen kiegészítjük egymást és, hogy mennyire szükségünk van egymásra... örülök, hogy volt alkalmunk mindezt megtapasztalni, annak köszönhetően, hogy úgy határoztunk, hogy bármennyire is bizonytalanok voltunk a dolgunkban, de adtunk egy esélyt egymásnak és megtudtuk azt, hogy valóban egymásnak termetettek minket... és tiszta szívből remélem, hogy mindez soha nem ér majd véget... mert tudom, hogy mennyivel jobb lett az életem amióta minden perces szereplője, résztvevője vagy és amióta annak is tudatában vagyok, hogy mennyire szükségem van rád... Nagyon szeretlek kicsim... :):X