Tudod... ilyenkor jön el az a szörnyű felismerés az ember életében, amikor az igazi vesztességgel szemesül... ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy máskor mennyi mindenért nyivákolunk szinte mondhatni, hogy fölöslegesen, mert amikor igazi tragédia történik az ember életében, akkor döbben rá, hogy ezek a valódi szörnyűségek az igazi vesztességek és nem azok a problémák amikért a hétköznapjaikban szinte nap, mint nap nyafogunk és nyivákolunk... ilyenkor rá döbbenünk, hogy ezek mennyire nem számítanak, mennyire eltörpülnek... rá jövünk egyik pillanatról a másikra, hogy ezek igazából olyan mindennapi gondok amik csak az agyunkban és a szívünkben is csak az akaratunk hiányában, döntéseink és elhatározásaink hiányában élnek, léteznek bennünk, mert legtöbbször a gyávaságunkból fakadó félelmünkben nem vagyunk képesek meghozni, elhatározni magunkat, hogy tegyünk ellenük... gyávák vagyunk legtöbbször élni... inkább tengődünk és lengődünk a jól megszokott helyzetünkben és kurvára legtöbbször csupán ennyi a baj, hogy egyszerűen nem is akarunk tovább lépni, túl lépni az adott szituáción ha kell újabbnál újabb kifogásokat gyártunk saját magunknak, hogy miért ne... csak még egy kicsit... csak még ma... csak még ezt... még idő kell... még félek... még még csak csak... csak egy nagy büdös ló faszt...ha igazán fájna tennél ellene... neked csak éppen kurvára kényelmes és amíg nem jön jobb amiről azt gondolod, hogy igenis érdemes időt szánni rá.. vagy nem érzed úgy, hogy na ez már igazán fáj addig ülsz basszus a szarral teli gödör fenekén... már szinte észre sem veszed, hogy nem a fájdalom, a vesztesség ami ott tart hanem a megszokás és az, hogy a fejedbe vetted, hogy te nélküle nem lehetsz boldog... neked egyszerűen nem szabad... de ő még él! tudod ez a különbség ő még él és ő már él nélküled.... nem.. ne mond nekem, hogy igazán fáj.. ne mond nekem, hogy ez neked mennyire nem jó.. ne.. ne értsd félre tudom, hogy kurvára nem jó, csak te már annyira hozzászoktattad magad, hogy észre sem veszed, hogy mennyire nem jó... elkényelmesedtél ebben a helyzetben, ebben az állapotban, hogy már nincs akaratod és nem is igazán próbálkozol, hogy tegyél ellene valamit... ülsz karba tett kézzel a szar mélyén és gyakorlatilag elfogadtattad magaddal, hogy nem tudsz mit tenni, ha valami olyasmi történik akkor meg éppen védőbástyaként vagy kifogásként használod, á én nem tudom, mert még nem léptem túl rajta... de mikor akarsz majd élni??? mert úgy vélem, hogy a felismerés ami szerint elvesztegetsz egy csomó időt valaki olyan ember gyászolására, aki még életben van, a kapcsolatotok gyászolására ami megfeneklett... fájdalmas, szomorú, de ilyen mind annyiunkkal megtörtént már... ha nem is pont ilyen, de hasonló... és túl léptünk rajta... hogy miért? mert akartuk és mert tettünk ellene... nekem is megfeneklett a jegyességem, amiből azt hittem házasság, meg gyerek lesz... megadtam a megfelelő időt a gyászolására, az elengedésére... és ezt kapd ki, tudom, hogy olyan kapcsolat nem lesz több az életembe, mint vele volt, de valami oka még is volt ha most külön vagyunk és ettől még szeretnek egyszer egy párt, egy kapcsolatot, egy családot... mert előbb útobb rá jövünk és rá kell, hogy jöjjünk, hogy mindettől függetlenül élnünk kell tovább az életünket, akármennyire nehéz...mert az idő nem áll meg.. feltettél mindent egy lányra, aki faképnél hagyott... és, hogy ez miért történt így arra te magad kell választ találj... ezt más nem adhatja meg neked... viszont ha akarod hanem elfog jönni egy fordulópont ami haza fog vágni és egyből átesel a másik oldalra, ami átértékel benned szinte mindent... például egy közeli család tagod elvesztése... s kívánom, hogy ne így legyen... hallgass persze az érzéseidre, menj a szíved után... de a múltba tekintve felfoghatod úgy is a történteket, hogy valamiért így kellett alakuljon az élet utad... talán azért, mert valami sokkal jobb vár rád, aminek igenis a befogadására ki kell nyitnod a szíved... esélyt kell adj, ahhoz, hogy bármi változni tudjon... előbb utóbb, hiába zárod el a szíved ezer lány elől, egynek úgyis kifogod nyitni újra... mert ilyen az élet... akármilyen fájdalommal, küzdelemmel, igazságtalansággal bármivel nézzünk szembe úgyis megy tovább... amit kaptunk és ami már beköszöntött az életünkbe azon már nem változtathatunk... nyalogassuk egy ideig a sebeinket és ez eddig rendben is lenne, de egy idő után be kell lássuk, hogy a múltat megváltoztatni nem tudjuk, a jövőt hiába féljük... a jelen... az itt és a most amink van... semmi többünk... a mostot kell megéljük úgy ahogy tudjuk... csak az amit alakítani tudunk úgy, hogy abban a jelen pillanatban jól érezzük magunkat, ez által megkönnyítve és megszépítve az adott pillanatot, hogy majd elmúlva is szépnek tűnjön... és minden percben abban reménykedve, hogy ez által jobb lesz a jövőnk is... fel kell vennünk a harcot, mindennel amivel tudjuk... héjj igen te kis harcos! aki most ezt olvasod bármennyire is fáradt legyél, kétségbe esett... állj fel és indulj el.. mert nem várhatod azt, hogy csak elmúljon az életed... mert félsz attól, hogy újra csalódni fogsz... igen ez nem titok valószínű, hogy fogsz még sokszor... ahogyan minden dalnak van egy vége, egy utolsó hangjegye, de emiatt butaság lenne ne élvezni a zenét... így kell felfognunk az életet is.. padlóra küld majd jó párszor, de ha fel kell állni és legalább elindulni valamerre, aztán lassan kialakul... ideig óráig üldögélhetsz ott lent, de fel kell állnod... és ne egy tragédia legyen ami rádöbbent arra, hogy már késő... már nem tudsz változtatni a dolgokon... nagytata, te aki már sajnos nem vagy köztünk, de biztos vagyok bárhol is légy onnan vigyázol mi ránk, neked ígérem meg, hogy nem adom fel! megpróbálom kihozni magamból a legtöbbet, próbálok tenni a dolgokért, ahogy az erőm bírja... nem mondom nem lesznek pillanatok amikor meginogok, elgyengülök, de olyankor leülök és megpihennek... de nem... nem fogom várni, hogy csak elmúljon az életem... sajnos ezekre a dolgokra a te halálod világított rá még erőteljesebben, mert igen hajlamos vagyok odázni és halogatni a dolgokat, de most szembesültem azzal, hogy veled kapcsolatban már semmin nem tudok változtatni... már nincs tovább... addig kellett volna amíg itt voltál közöttünk... és ez sajnos mindennel így van... halálos ágyadon hiába próbáltunk azzal reményt önteni beléd, hogy jön a tavasz és a kiskutyám el kell vidd még sétálni, hiszen úgy szeret és te is úgy kerested minden alkalommal amikor meglátogattunk... de ezekre már nem maradt alkalom, egyrészt valahol te is feladtad a harcot... de nem hibáztatlak... elfogadom... ezen leszek... emlékeimben azonban élni fogsz mindörökre, ahogyan immáron hiányozni is minden családi összejövetelről, de szeretni mindig foglak és abban is biztos vagyok, hogy nem lesz nap amikor ne jutnál eszembe! de feladni nem fogom soha, megélem ezt az életet, ahogy csak tudom, hogy büszke lehess rám, ígérem! Viszlát nagytata, már most nagyon hiányzol, nagyon szeretlek és soha nem feledlek! Köszönöm, hogy te lehettél a nagytatám, köszönöm a rengeteg szép emléket, a támogatást, hogy az életem része voltál! te pedig kedves harcos, olvasó.. kérlek te se add fel, bármilyen nehéz is legyen, merj élni... merd megélni az életet, használd ki a lehetőségeket, ragadd meg a pillanatot és meglásd eljön az a pont, amikor már nem kell azon gondolkodj, hogy hogyan legyél boldog.. egyszerűen csak érezni fogod, csak emeld fel a fejed és menj előre, mert mindig lesz mitől tartani, félni, de nem engedhetjük meg, hogy ez határozza meg az életünket... csak a jelenünk van, mondd ki mit érzel,tölts időt a szeretteid körében, vedd meg amire vágysz... élj! merj élni, még akkor is ha néha úgy fáj, hogy ordítani tudnál, mert csak úgy találhatnak meg a szép dolgok is... én meg hinni akarom azt, és hinni akarok annak aki azt mondta, hogy fogok tudni még ennél jobban is szeretni... és tudod mit? te is! én viszont, hozzá tenném azt, hogy fognak még ennél jobban is szeretni, úgy, ahogy azt most még elképzelni sem tudod és boldog leszel, leszel még olyan boldog amilyen még soha nem voltál!
