Ez a téma úgy jött számomra, mint derült égből a villámcsapás... egy nehéz nap után ücsörögtem az ágyon lapítóval a kezemben és lefeküdni készülődtem... aztán a semmiből elő tört bennem ez a gondolat... gondolat lánc... és ha már ekkora lyukat ütött ez az egész a fejembe... akkor gondoltam, hogy billentyűzetet ragadok és lássuk mi sül ki belőle... nos valószínűleg mindenki akinek csak van barátja elgondolkodott már ezen a témán... talán még azok is akiknek nincs kedvesük, csak szeretnék, hogy legyen... és az emberi egyszerűség folytán még is mi földi halandók ki szerelmi életén latolgatnánk ha nem a sajátunkon??? hiszen legyünk már őszinték... még is lenne valami értelme annak, hogy elgondolkodjunk azon, hogy tee azt a vörös hajú szeplős lányt mennyire erős érzelmek fűzik a barátjához... vagy, hogy éppen a szépségkirálynőt a hapsija tényleg szereti vagy csak a pénzéért van vele???... meg se fordultak ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok az agyamban... automatikusan az első dolog ami beugrott az nem más volt mint, hogy vajon a mi szerelmünk ereje mekkora??? mennyit vagyunk képesek kibírni együtt??? és egy még jobb kérdés... hogy vajon mennyit vagyunk képesek kibírni így, hogy csak lélekben lehetünk együtt, mert bármennyire is szeretnénk egymás mellett lenni, valójában hatalmas a távolság köztünk... és annak ellenére, hogy eddig jól mennek a dolgok, egyszer mindenkinek megfordulnak a fejében még a negatív gondolatok is... mert tényleg azon kívül, hogy eszeveszetten és őrülten hiányzik semmilyen más panaszom nem lehet az eddigiekre... amit természetesen ilyen értelemben örömmel pötyögök ide... de még is??? képesek vagyunk ezt csinálni 5 éven keresztül??? van rá esély, hogy valami változik és itt lehet majd mellettem hamarabb??? vagy, hogy egyszerűen megfogom tudni szokni azt a tátongó űrt ami bennem van amikor ő távol van tőlem... megfogok tanulni ezzel együtt élni és sikereket elérni??? véghez tudom vinni azokat a dolgokat amiket elvárnak tőlem anélkül, hogy itt lenne mellettem és fogná a kezem??? meddig fogom én vagy akár ő bírni azt, hogy nem érhetünk egymáshoz... hiszen néha érzem, hogy meghasad a szívem amikor látom, hogy az a bizonyos édes csibész mosolya ül a szája szélén és nem tudok oda hajolni hozzá és megcsókolni... vagy, hogy csak a hangját hallhatom és nem ölelhetem át amikor érzem, hogy arra lenne szüksége, hogy mind testileg és mind lelkileg mellette legyek... meddig fog képes lenni arra, hogy rám várjon??? nem-e lesz olyan, hogy azt fogja mondani, hogy elég volt abból, hogy olyan barátnője van aki kilométerek századjára van tőle... amikor kereshetne egy olyat is aki ott lehet mindig mellette amikor csak akarja... nagyon nehéz... főleg abban a hitben, hogy tudom, hogy együtt bármire képesek vagyunk... és akkor amikor itt vagyok egyedül... összetörve és meggyötörve nélküle... akkor mihez kezdjek??? elég lesz mindvégig az a hit és tudat, hogy van valahol egy srác akinek a szíve értem dobog... aki bármit megtenne értem... de még sem lehet itt... elég ahhoz a sok nehézséghez, fájdalomhoz, gyötrelemhez, kínhoz amit tartogat az élet??? elég lesz lélekben érezni, hogy van valaki akiért tovább kell mindig mennem és csinálnom mindent... ezek csak kérdések... és mindegyik kérdéshez még tudnék kapcsolni legalább egy tucatnyi kérdést... de mi értelme volna, ha még ennyire sem tudok választ adni??? hát nem sok... így nem marad más választásom mint, hogy lelépek a blogról és megpróbálom tovább élni az életem ilyen körülmények között amilyenek adattak... nem is kommentálom őket... muszáj vissza térjek és válaszokat keressek... csupán annyit ígérhetek... hogy a mi szerelmünk ereje nem rajtam fog múlni... mondjuk ez inkább a neki szóló ígéretem lenne... amit nektek olvasóknak ígérhetek az nem más, mint... hogyha sikerül valami okos választ felkutatnom akkor majd vissza térek ide a blogra és közlöm veletek, mert hátha segíthetek ezzel másnak... hiszen soha nem lehet tudni semmit...
Rég nem ébredtem ilyen kellemes érzéssel a tudatomban... talán azért is van ez, hogy most ennyire jól esik... advent első vasárnapja van... amikor felébredtem az első dolgom az volt, hogy bármennyire is kábult voltam kinéztem az ablakon, habár nem az a kellemes látvány fogadott amire vágytam... mint péntek reggel... az előttünk levő parkocska fáji téli pompájukban ragyogtak, hó borította minden kis szögletüket... a mai reggelen csak egy kis hóharmat fogadott, de ez sem szegte kedvem... sőt... talán inkább arra késztetett, hogy végig gondoljam a mai napomat, meg azt ami egyre jobban közeleg és egyből mosoly ragyogott az arcomon... természetesen az első gondolatom róla szólt és arról, hogy hamarosan itt lesz velem és végre átölelhetem... aztán csak utána jutott eszembe, hogy még 4 hét van karácsonyig... és egyből olyan romantikus karácsonyi hangulatom lett... mosoly ragyog az arcomon, mint már rég nem... aztán ilyen kellemes képek ugranak be, hogy milyen szép is lesz amikor kint havazik és mi itt bent a meleg házban összebújhatunk egy bögre forró csoki mellett... végre olyan karácsonyom meg telem lesz amiről mindig is álmodoztam... és még csak kételyem sincs afelől, hogy én leszek a világ legboldogabb embere...hihihiiiiii... jajj istenem hihetetlen mennyire várom... most ért utol azt hiszem egy olyan érzés, hogy várom a telet, az ünnepeket... végre azokkal lenni akiket nagyon szeretek és jól érezni magam... korcsolyázni az én kis szerelmemmel... meg ilyesmik... jajjj hihetetlenül várom már... és a legjobb az egészben, hogy itt van a nyakunkon minden.... rohamosan közeledik... csak egyetlen kívánságom van... az pedig nem más... mint, hogy mindenkinek ilyen csuda jó kedve legyen, mint nekem most... legyetek szerelmesek gyerekek és meglátjátok, hogy minden sokkal, de sokkal szebb :)... csodás, hogy mire nem képes egy fahajas forró csoki... örüljön mindenki velem :D
