2017. október 23., hétfő

Köszönettel neked!

Köszönöm, hogy megismerhettelek hiszen te voltál az egyetlen aki életem mélypontjából kitudtál rántani. Újra reményt és hitet adtál. Kimozdítottál a mélypontról, újra mosolyt csaltál a szívembe, hogy ez által az arcomon levő mosoly is végre öszinte lehessen és ne csak megjátszott. Elképesztően hálás vagyok ezért, hogy vissza adtad az emberekbe, a kapcsolatokba maga az életbe és a világba vetett hitem. Igen, megmutattad és te egyedül olyan módon, hogy el is tudjam hinni, hogy igen képes leszek még én is boldog lenni, képes leszek újra szeretni és igen neked elhiszem, hogy ahogy ennek rémálomnak vége és sikerül újra visszanyernem a teljes lelkibékém és készen állok egy új kapcsolatra és most már a történtek után megvállogatva, hogy kivel akkor igen, neked elhiszem, hogy képes leszek/vagyok még ennél is jobban szeretni. Köszönöm, hogy megmutattad, hogy igenis vannak még jó emberek, akik képesek tisztelni és megbecsülni a másikat, akik öszinték és korrektek tudnak lenni, még akkor is fájdalmas az igazság. Megmutattad, hogy vannak még ilyenek, ritkák, de vannak. Nagyon köszönöm és elképesztően hálás vagyok, nem tudom, hogy te hogyan élted meg azt az éjszakát, de nekem elképesztően sokat jelentett és főleg így utolag, ahogy vissza gondolok amennyi mindent elbeszéltük és azok a dolgok által amennyi mindent kaptam, tanultam tőled, az számomra egy felbecsülhetetlen kincs, már akkor éreztem, hogy nagyon sokat jelentett és segített, de azóta is amik ott elhangzottak az a mankóm a mindennapjaimban, az ad erőt, hogy igen is fel a fejjel és csináld tovább, az ami megmutassa, hogy igen végre a helyes úton járok és bár még rengeteg erőfeszítést és energiát fog igényelni, de most már egyre pozitívabban kirajzolodik előttem és érzem, hogy most már neked köszönhetően minden rendbe jön. Igen bevallom, nem telik el nap, hogy ne gondolnék a veled átbeszélt éjszakára és minden nap el ne mondanám magamban, hogy mennyitr hálás vagyok neked mindezért, aminek talán te tudatában sem vagy, hogy mekkora hatással voltál rám vagy, hogy mennyit segítettél azzal, hogy megadtad ezt az óriási kezdő lökést. Úgy éreztem, megértett az idő, hogy ezt neked is elmondjam, mert egyszerűen csak szeretném, hogy tudd. Elképesztően hálás vagyok neked és nagyon szépen köszönöm! Soha nem fogom tudni ezt neked elégszer megköszönni vagy kifejezni ahogyan valójában érzem, ezt az egyet bánom. Köszönöm!

2017. január 6., péntek

Változás

Sorsunk kifürkészhetetlen... az elmúlt időszakban rengetek embert megismertem... rengeteg emberhez volt szerencsém... mindegyikkel elbeszélgetni kicsit... mindannyian máshonnan jöttek és más dolgokat képviseltek... voltak akik azóta életem részévé váltak, mások viszont csak beszóltak, majd tovább álltak, de mindannyiuknak megvolt még is a maga szerepe... megtanultam, hogy ami állandónak tűnik az nem is biztos, hogy örökké fog tartani... és amiről azt mondod, hogy nem történhet meg az pedig még is bekövetkezik... nem látunk és nem is fogunk soha a jövőbe látni... még is ebben rejlik az élet szépsége... sokszor csak várunk... valamire... valakire... várakozunk, ahelyett, hogy lépnénk... pedig mindhiába... aminek meg kell az úgyis megfog történni... és aminek nem kell ahhoz úgyis mindhiába ragaszkodunk... úgyis elfogjuk veszíteni, bármennyire görcsösen is rántjuk magunkhoz... és így van ez a várakozással is... vársz vagy lépsz? nem számít... ha ott az idő és te nem lépsz... akkor lépnek majd helyetted... és innentől már nincs visszaút... változás következik be... de úgy is megfog történni, aminek be kellett következnie... és ez a változás az életed része lesz akár akarod akár nem... akár egy fuvallat... összeborzolja a hajad és onnantól már minden más... akárhogyan igazítod az a frizura már nem lesz a régi... attól még lehet szép... de már másként lesz szép... így van ez a változással is, az életed ilyenkor keresztúthoz érkezik és innentől kezdve két dolgot tehetsz... a legtöbbünk próbál ragaszkodni ahhoz az önmagához aki addig volt... azokhoz az értékekhez amiket addig képviselt és próbál leginkább fittyet hányni arra, hogy a változás már bekövetkezett, hiába akarsz a régi ösvényen amin jöttél visszarohanni és a régi önmagadat keresni, mert lehetetlen és immáron már fölösleges is, azaz ember már nem létezik... azaz út már nem járható... igen valamikor biztonságos volt és leginkább ez amit nem tudunk elfogadni... úgy érezzük a változás beálltakor, hogy minden a feje tetejére állt, már semmi sem biztos és nincs amibe kapaszkodni ezért inkább a legkönnyebbnek és legegyszerűbbnek tűnő megoldást válasszuk, hogy menjünk vissza s nézzünk vissza oda ahonnan jöttünk... ez lenne a biztonság...a biztonságod... de az már a múlt és el kell engednünk... előbb utóbb úgyis el kell... a jövő pedig előttünk áll... igen a talaj ingoványos és ismeretlen... nem tudjuk mi lesz... nem tudjuk hová vezet... az elején még azt sem tudjuk talán, hogy pontosan mit akarunk, mihez akarunk kezdeni és legfőképpen még saját magunkat sem ismerjük... hiszen megváltozunk... emiatt lesznek akik elhagynak... lesznek akik pedig majd megpróbálnak megérteni és tovább jönni velünk az előttünk álló úton... és valahogyan így érkezünk el a második dologhoz amit tehetünk... és talán itt jön el az a pont is amikor a keresztút leegyszerűsödik és kezdünk tisztán látni, hogy az utunk nem vezet máshová igazából csak előre... meg kell tanulnunk a jelenben élni... örülni a mának és annak apróságainak... meg kell tanulnunk értékelni a most-ot... és legfőképpen meg kell ismerkedünk az új önmagunkkal, el kell fogadnunk őt... nem magunktól lettünk ilyenek és legnagyobb részt ez nem is választható... a történések.. az események tettek ilyenné.. ugyan alakíthatjuk még magunkat, de a mély sebeket amiket ejtettek rajtunk már nem vetkőzhetjük le... azt egy életen át magunkkal visszük és mindig tudni fogjuk, hogy ez miért történt velünk... miért lettünk ilyenek... éppen ezért igenis fontos megismerni a másikat... hagyni beszélni és türelmesen végighallgatni,,. mert minden mertnek van egy mértje... nem elítélni kell hanem megérteni... legalább megpróbálni megérteni valakit mielőtt rábélyegeznénk egy előítéletet... ugyanígy a nagy változások után türelmesek kell legyünk önmagunkkal is és megismerni az új énünket és megérteni, ha kell felfedezni, de ahhoz, hogy másokhoz nyitni tudjunk előre magunkkal kell elszámoljunk és tisztában legyünk... azután újra merhetünk álmodni és tervezni... velem is ez történt... a változás bekövetkezett... és leginkább a lány aki voltam, aki imádta a bonyolult dolgokat most már irtózik tőlük... most leginkább az egyszerűségre törekszik... a tiszta és szép egyszerű dolgokra... egyszerűen szeretni és szeretve lenni... egyszerűen boldog lenni... nem vágyik már nagy dolgokra... nem telhetetlen többé... leültették... padlóra küldték... de felállt... nem hasonlít már sok mindenben a régi mivoltára, de az nem azt jelenti, hogy az új világnézete bármivel is rosszabb lenne... sőt... csak már nem bonyolult... már nem akar a múltban élni... és óriási nagy terveket sem szőni... csak egyszerűen élni és boldog lenni... itt és most... kihasználni a jelent, azt ami megadatik... csupán oda akar tartozni, ahol szeretik és ahová a szíve húz... őrült lenni és a vágyainak... a megérzéseinek élni... egy kis családot hatalmas szeretettel... és leginkább nem gondolni arra, hogy mi lesz majd ha újra csalódik...

2017. január 2., hétfő

Amikor még mosolyogni is fáj

Soha neeee ismerjétek meg azt a gyötrelmes érzést amikor a tükörbe nézel és megpróbálod mosolyra görbíteni a szájad... és nem megy... egyszerűen egy óriási fájdalom hasít a szívedbe... ami már nincs is... mert kitéptèk... inkább csak a hűlt helye... a tátongó űr... de egyszerűen még mosolyogni is fáj... és értelmetlen innen már...

SzSz




2016. április 27., szerda

Gyűlöllek

Érdekes dolog ez a gyűlölet vagy utálat... de most nagyon ezt érzem és mindez mellett irtóra dühös vagyok... és bár mondják, hogy néha az emberből a düh beszél... de nem hinném én veled kapcsolatban már ezen messze járok rég.... persze biztosan felerősíti... de nem csak ez beszél belőlem... mindent elnéztem neked... mindent megszerettem benne és úgy fogadtalak el ahogy voltál... pedig volt... rengeteg dolog volt amit kimondottan utáltam benned... de ahogy jobban megismertelek mindezek eltörpültek volt ami hamar volt ami csak később... ezek között volt amit mondtam is, hogy zavar... volt amit soha nem tettem szóvá... de semmi nem számított, mert beléd szerettem és minden eltűnt szép lassan... szép lassan már nem zavart annyira... majd egy idő után már szerettem a hibáidat is... ez a szeretet ereje... széppé tenni egy emberben mindent még azt is ami nem az... úgy szerettelek ahogy voltál és semmit nem változtattam volna rajtad... és mindezért mit kaptam én? hátba szúrtál... újra és újra... kést döftél a hátamba és nem egyszer... s ha ez még mindig nem lett volna elég... akkor, hogy biztos ami biztos legyen azt még jóóóól meg is forgattad... hazudtál... átbasztál... kihasználtál... kicsúfoltál... hülyének néztél és még sorolhatnám... nos hát akkor tudd meg... hogy utáltam a baleseted után nem voltál annyira képes, hogy a fogadból a hiányzó darabot kijavíttasd egy fogorvos segítségével, bár erősen adsz a külsőre... a kinézetre és társaira... nos akkor észre vehetnéd magadban is a külsődben rejlő hibákat nem csak bennem... elég piperkőc vagy és ennyire még sem voltál képes... pedig nagyon zavaró bárki számára aki szembenéz veled és alapból mindenki csak arra gondol, hogy hanyagság, hogy ennyire nem vagy képes magadért és nem másért... mivel elég sokat elárul bárkiről az ha szembenéznek veled és látják, hogy a fogaid rendben vannak vagy nem... utáltam a diasztémád... bár erről nem tehetsz és olyan is van akinek kimondottan tetszik... de én utálom bárkinél és egyáltalán nem tetszik és még is ezt sem tartottam problémának benned, mert elfogadtalak vele együtt, bár rettentően idétlennek találom bárki esetében... utáltam, hogy parasztul beszélsz... paraszt hanglejtéssel és az összes barátom kiröhögött a hátad mögött emiatt...bár én szebben fogalmaztam amikor rá kérdeztél és azt mondtam, hogy fura a hangod... nos nem fura volt csak parasztos... és látod itt az elő példa, hogy ugyanezért te mást leparasztoztál és kiröhögtél, hol ott se voltál különbb semmivel sem... utáltam, hogy tanulatlan vagy... hogy nem írjak butát... na jó kiegyezzünk egy butácskában... és ez leginkább nem a mindennapi dolgokban nyilvánult meg hanem a véleményeidben, a szörnyű helyesírásodban (tudom az enyém is távol áll a tökéletestől) és pont ezért valljuk be óriási lehet ott már a baj ahol még engem is zavar... főleg mikor 500x leírtam neked legalább azt a szót, hogy ÁLOM és te 501.re sem vetted észre és úgy is ÁLLOMnak írtad... hogy ne említsek a társai közül mást... aztán meg ott volt az amikor a saját szakmámon belül beszéltünk valamiről és elmondtam, hogy az a dolog hogyan működik és te még csak azért is jobban tudtad... akkor ez mit bizonyított??? a butaságod... nem tartom magam mindent tudónak, de egy gyógyszerésszel, nem egy gyógyszerről és annak hatásáról fogok vitázni, mert biztos jobban tudja a dolgokat mint én, mert az az ő szakmája... és nem fogok neki erősíteni 1001ig, hogy már pedig ez úgy van ahogy én mondom... na de kell ehhez is egy minimális inteligencia, hogy az ember belássa az ilyesmit... szóval azért az ember ha mást nem is ért Isten igazából, de a szakmáját azért csak tudja... elvégre azt tanulta töviről hegyire és csak azt gyakorolja nap, mint nap... és nem pont te fogod ebben lepipálni, akinek se egyeteme és még az érettségit sem elsőre hozta össze... vitázni olyanról amihez se te nem értesz igazán se én az meg megint más... de akkor is belátod, ha a másik jobban érvel és igaza van... nem még akkor is lehülyézed a másikat, hogy már pedig te nem tudod jól... mert már más érved nincs amivel felül kerekedhetnél rajta... utáltam benned, hogy nagyképű vagy... magad és a legjobb barátod Istennek tartod és mindenki mást hülyének nézel és még ráadássul egymással sem vagytok őszinték csak nagyoskodtok és vetítetek, hogy ki tűnjön vagányabb csórónak... utáltam, hogy lenéztél mindenkit magakörül egy minimális pár embert kivéve... mindenkiről flegma véleménnyel voltál ezt a pár embert leszámítva... utáltam, hogy csak az volt jó amit te csináltál vagy gondoltál... hol ott ez messze nem így volt... utáltam, hogy semmire nem voltál képes nemet mondani és ezért össze vissza ígértél mindenkinek mindent és a végén a negyedének sem voltál képes eleget tenni... egyenesen már gyűlöltem az üres ígéreteidet... ne ígérd meg ha úgysem tudod vagy egyáltalán nem is akarod betartani... utáltam még 1001 dolgot benned és még is őrülten szerettelek és szeretlek... bár mondják, hogy egy hajszál a különbség a gyűlölet és a szerelem között... talán így van... de még is óriási a különbség közted és köztem a rengeteg közös ellenére... és legfőképpen ez, hogy bármit és bármennyire  is utáltam benned és szerettelek és bármit megadtam volna neked, bármivel együtt elfogadtalak... mert így szerettelek a hibáiddal együtt.. így voltál és vagy jó... mert kinek nincsenek hibái??? de te ha az valóban szerettél is... is kibírtad és türelmetlenül vártad, legalább fele annyira, mint én azt, hogy végre találkozhassunk és utána ennyit tudtál mondani... egy övön aluli megjegyzést a kinézetemre... azok után, hogy ezerszer láttál már... pff ne haragudj meg, de nálam ez kritikán aluli... és csak téged minősít még inkább... azt, hogy egy gyökér vagy... egy gerinctelen féreg... akinek annyira nem volt és nem is lesz soha bátorsága, hogy elmondja valaha az igazat... hogy leálljon az állandó hazudozásokkal... hogy szembenézzen a tettei következményeivel, ahelyett, hogy még egyet hazudna és azzal próbálná megoldani a helyzetet.... gyerek vagy még... naaagyon gyerek... fele... sőt negyede ennyi kínt nem okoztál volna se magadnak... se nekem ha lett volna annyi tököd... ha képes lettél volna mindössze egyszer férfiként viselkedni és elém állni és elmondani az igazságot... még ha fájt volna is előre elfogadtam volna és le lett volna zárva az ügy... de így a kezdeti szerelmet... tiszteletett... bizalmat... mindent lerombolva egy harctérré változtattuk a kapcsolatunkat, ahonna mindketten megsérülve... a saját sérelmeinkkel... az egymás iránti dühvel és gyűlölettel váltunk el... úgyhogy nem tudjuk, hogy valaha fogunke választ kapni a megválaszolatlan kérdéseinkre... úgyhogy bizonyos dolgokat nem tudjuk, hogy valaha fogunke érteni... úgy, hogy a sértéseket nem fogjuk tudni feledni... elengedni és tovább lépni, mert a miértjeink ott maradnak mertek nélkül... ha több nem is lett volna... de felégettünk magunk mögött egy csodás barátságot... kiűztünk minden jót egymásból... és ahelyett, hogy mikor több mint fél év várakozás után végre boldoggá tehettük volna egymást és végre igazán örülhettünk volna egymás társaságának... inkább harcolni kezdtünk a semmiért... én érted ugyanúgy, te meg ellenem... hol ott csak annyit kellett volna, hogy felkösd a gatyád és előmbe állva elmond, hogy nem így képzelted el és nem számítottál ilyesmire, de időközben megváltoztak a dolgok... és bár fájdalommal a szívben... de békével és az egymás iránti tisztelettel váltunk volna el... te ez helyett mit tettél??? miután benned minden megváltozott ugyanúgy hazudtál és színleltél tovább... talán te sem tudtad mit akarsz... de valahol még is tudtad... csak éppen őszinte nem tudtál lenni soha... még most se... pedig mondtam, hogy nincs semmi veszteni valód hiszen a hazugságaid után már nincs lennebb a szememben... elérted, hogy minden egyes szavadban kételkedjek, még abban is ha azt mondod, hogy kék az ég... innen már csak fennebb vihetett volna az út azzal, hogy megteszed azt amire milliószor kértelek... elmondod az igazat... hogy hol szakadt meg minden és miért.... te inkább így akartál véget vetni mindennek... porig égetve és alázva mindent amink volt... bárminek is nevezzük azt amink volt...

Csak ő és senki más...

Azok a napok amikor csak az zakatol benned, hogy minél több időt tölthess vele, mert rohamosan közeledik az a nap amikor itt kell hagyjon... hol ott csak egy rövid ideig lehetett a tied... és az alatt is.. talán nem is igazán a tied volt... ezt csak te hitted.. mert hinni akartál neki és benne... neki csak egy játék volt az egész...

2016. április 26., kedd

Volt egyszer egy levél a távolnak...

Kicsiii édiiim, ♡♡♡♡♡♡
    
    Érdekes dolog ez a sors... meg elég kemény dió ez a távolság meg ez az időzítés dolog is... s tudom, hogy már nem egy csatát tudhatunk a magunkénak... ezeket megnyertük, így vagy úgy, de sikerült, volt mit együtt, volt amit külön, de mindenre szükség volt, ahhoz, hogy ide eljuthassunk ahol most vagyunk... de a háború még hátra van... hogy mit rejteget számunkra a jövő és mit nem azt nem tudhatom... majd elválik... mindent csak szépen sorjában... egyik dolgot a másik után... én nagyon örülök, hogy megismerhettelek ennyire ez a 3 hónap alatt és szívből remélem, hogy ez csak a kezdet... a kezdete valami igazán szépnek... egy csodás kapcsolatnak... igen igaz, hogy már az első pillanatban kiszúrtalak amikor megláttalak... ahogy te is... ez egyike azon megmagyarázhatatlan dolgoknak amik velünk történtek... történnek mai napig... te vagy az én kis csodám... érdekes az a tény, hogy végül is mindketten megakartuk volna ismerni a másikat, de mégsem tettünk semmit ennek érdekében... de még is milyen kifürkészhetetlen a jövő, aminek megkellet történnie az előbb utóbb, így vagy úgy, de még is megtörtént... szeretek hinni az ilyen sors szerű dolgokban... és látod, milyen apróságokon milyen nagy dolgok múlnak... egy facebook barátkérő és egy üzenet... és egy egész életet változtathat meg... hihetetlen, hogy szinte percek alatt, hogy felkeltetted a figyelmem... hogy beloptad magad a szívembe... örülök, hogy így történt... örülök, hogy nem telik el azóta nap, hogy ne beszélnénk... és ezt szeretném, hogy így is maradjon... egy fantasztikus embert ismertem meg benned... örülök, hogy a barátommá váltál... ééés nem csak.... imádom amikor veled indul a napom... amikor már reggel korán bearanyozod valami kis kedvességgel... és kimondhatatlanul szeretem amikor veled is zárul... a "furcsa" hangoddal... amit imádok hallgatni... tudom, hogy nem könnyű velem, nem is ígértem soha, hogy az lesz... nem tudom, hogy más emberek milyenek... de sokszor azt gondolom, hogy bonyolultabb vagyok, mint az átlag... érzékenyebb is... általában túl sokat filozofálok és túl sokat adok mások véleményére... meg néha hisztisebb is vagyok, mint kéne... de javamra szóljon, hogy ugyanakkor jobban is tudok szeretni, mint az átlag... mert nekem ez a mozgató rugóm... minden egyes porcikámé... ezt nem tudom, még mennyire sikerült neked átadnom... bizonyítanom... de majd idővel meglátod...  és remélem, hogy úgy vagy ezzel az egésszel ahogy én... és megéri minden... mindez... nagyon fontos vagy nekem... és lehet, hogy furán hangzik, de én már nem tudom és nem is akarom elképzelni az életem nélküled... szeretném, ha mindig a része lennél... maradnál... rengeteg tervem... vágyam... álmom van veled... és alig várom, hogy haza gyere és elkezdhessük megvalósítani őket... néha nem bírok magammal... néha könnyebb elviselni ezt az egészet... a hiányodat... néha meg nagyon nehéz... és ilyenkor lehet, hogy ideg ölő, hogy nagyon csüngök rajtad... hogy néha olyan érzés mintha megfojtanálak... nem rossz szándékból teszem és nem is akarattal csinálom ezeket... olyankor csak még jobban vágyom rád és a társaságodra... olyankor még jobban szükségem lenne rád... mert még jobban hiányzol, mint általában... én nagyon szeretem benned, hogy tényleg sok közös van bennünk... nagyjából megegyezik az értékrendünk... és tetszik az, hogy amiben nem olyan vagy, mint én abban úgy látom, hogy olyan jól kiegészítjük egymást... pl. te sokkal vakmerőbb vagy és nyitott az új dolgokra... én meg nem... engem kicsit noszogatni kell... biztatni.. bátorítgatni kell, hogy megtegyem az első lépést... és erre te nagyon is képes vagy... aztán ott egy másik dolog... a pozitív gondolkodásod és hozzá állásod a dolgokhoz... ami képes kizökkenteni engem az én negatívizmusomból... remélem vannak dolgok amikben te érzel hasonlóan csak fordítva... pl. te folyton pörögsz... jössz... mész... teszel... veszel... de hiszem azt, hogy egy ilyen embernek is szüksége van egy biztos pontra... ahová mindig vissza térhet... ami fix... ahol szeretik... ahol feltöltődhet újra a következő körhöz... én szeretnék lenni neked ez az ember... és tényleg remélem, hogy ennek hosszú távon is van értelme és jövője... mert én hiszek benne, hogy van... mert valahogy így képzelem el én ideálisnak a dolgokat... persze problémák és akadályok mindig is voltak és lesznek... de úgy érzem képesek vagyunk ezek áthidalására... hibáim is vannak... nem kevés... ahogy neked is... de formálódunk egymás mellett... szerintem már most formálódtunk és még fogunk is, ahogy egyre jobban megismerjük egymást... ez az élet rendje... épp ezért hiszem, hogy ez működhet... szeretek veled beszélgetni... jól esik, hogy mindig meghallgatsz... jó érzés tudni, hogy mellettem állsz, legyen szó bármiről... köszönöm, hogy mindenben támogatsz... köszönöm azt a rengeteg törődést amit nap, mint nap kapok tőled... amire szükségem is van... és legfőképpen azt a sok szeretetet, amit adsz... persze tudom minden más lesz amikor végre találkozhatunk... de én úgy remélem... úgy akarom és úúúgy vélem... hogy minden csak jobb... szebb és intenzívebb lesz... egy ajándék vagy nekem... a legszebb ajándék...  és ne feledd... imádom amikor megnyílsz nekem teljesen... amikor tudatod velem az érzéseid... a vágyaid... az álmaid.... olyankor mindig úgy érzem, hogy még jobban szeretlek... és nem azért mondom nem kell és nem is lehet mindig... csak megakartam osztani veled, hogy tudd... és ne feledkezz meg erről se... mert néha sokkal nagyobb szükségem van az ilyesmire, mint máskor... és én sajnos ilyen vagyok... én nagyon várom és szükségem van a visszajelzésedre, hogy tudjam, hogy ugyanúgy a jó és a legszebb úton járunk, ahogy eddig... és akkor nem húzom, nyúzom tovább... alapból nem terveztem ilyen hosszúra... még csak annyit szeretnék elmondani, hogy te vagy minden vágyam.... és igen szeretném veled megpróbálni úgy igaziból... szeretném érezni az érintésed, az ölelésed, az illatod, a csókod, a közelséged, a szereteted, hallani a hangod élőben, szeretném az ígéreteinket beváltani, átélni... és mindezt úgyanugy szeretném adni is neked... nagyon szeretnélek már látni... találkozni veled... nos a jó múltkor szerelmes levelet kértél... hát úgy hiszem ez annak minősül... nem tudom, ilyenre számítottál-e... én ilyent tudok... úgyhogy itt a te igazi szerelmes leveled... remélem értékeled... és remélem tetszeni fog és legfőképpen remélem átérzed a súlyát... még ha kicsit nagyon hosszúra is sikeredett... és a legvégére hagytam a legfontosabbat... hmmm... hogy nagyon jó érzés volt, látni tőled, mert még hallani nem hallottam... de remélem annak is eljön az ideje, hogy "szerelmem"... ohh majd kiugrottam a bőrömből akkora meglepetést okoztál ezzel és olyan jóóóóó érzéssel töltött el... imádom, hogy mindig megtudsz lepni... mindig mosolyt tudsz varázsolni az arcomra... és ezekre mind mind szükségem is van... tehát rád... mert nagyon szeretlek... de naaagyon...♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡

Ui.: a szívemből szól, minden szó... úgyhogy remélem nem lesz unalmas...
                        

                                                     A te kicsi Pööööttyikéééd ♡♡♡♡♡♡♡♡♡

2016. február 2., kedd

Az igazi

Az ember rengeteget elmélkedik különböző dolgokon... közöttük nem hinném, hogy ne volna olyan ember akinek ne fordult volna meg a fejében az a kérdés, hogy ki lesz neki az igazi??? vagy ha találkozik az igazival fogja majd tudni, hogy ő volt??? felfogja tudni ismerni??? Én most már tudom a választ... mondjon akárki akár mint... igen... tudni fogod, hogy ő az... befog toppanni az életedbe akkor amikor a legkevésbé várnád... feje tetejére fog állítani mindent... úgy össze fog zavarni, mint még soha senki... rá jössz majd, hogy eddigi életedben semmi nem volt fontos... mindent összefog kuszálni... érezni fogod, hogy már semmi sem az aminek látszik... tudni fogod, hogy feladnál érte bármit... még olyan dolgokat is amik addig az életed jelentették... amikért addig küzdöttél... úgy megfog bolondítani, mint még semmi és senki... ez nem az a szerelem lesz mint az eddigiek... ezt érezni és tudni fogod, hogy ez egészen más... harcolni fogsz érte és küzdeni az utolsó lélegzet vételedig... megfogsz bolondulni, ha nem lehet melletted... és megfog őríteni a hiánya ha nem ír vagy beszél hozzád... szenvedés lesz minden egyes perc nélküle... és amikor újra kapcsolatba kerülsz vele akár milyen módon... ha hozzád szól... ha hallani fogod a hangját... ha a szemébe nézhetsz... ha hozzád ér... ha megfogja a kezed... ha játszik a hajaddal... ha átölel... ha megpuszil... ha csak rád néz... ha csak ott lesz előtted... már minden más lesz... minden sokkal könnyebb lesz... eltűnik majd a világ összes fájdalma és öröme... megfog szűnni minden körülötted... és a szívedben béke fog honolni és megnyugvás... az egyetlen baj csak az lesz, hogy ez mind csak addig fog tartani amig ő veled lesz... de ha szerencsésebb leszel, mint én... akkor a tied lesz és megtarthatod... ha nem... meg elengeded... úgy, hogy érzed, hogy megszakadsz és , hogy kitépnek belőled mindent... üres leszel és megfog kelleni keresned, hogy miért és hogyan tovább... hogy is lehet így élni?? idővel talán eljön az elfogadás érzése... a bele törődés és könnyebb lesz... de addig is élni kell valahogy... nekünk nem volt jó az időzítés... talán nem is lesz jó soha.. bár igaz nem tudom, mit tartogat még az élet... de most ... most el kell engednem azzal a tudattal, hogy éget belülről ez az érzés, hogy tudom, hogy ő az akit nekem szánt az ég... ő nekem az igazi... de talán soha nem lesz az enyém...különös és ellent mondásos érzés... de nincs mit tenni... el kell fogadni... talán idővel fordul a kocka... talán egyszer olyan lesz, mint egy romantikus film... újra találkozunk és akkor együtt is lehetünk... talán akkor nem lesz ilyen rossz az időzítés... talán egyszer... de most el kell engednem... még ha bele is szakad a szívem... majd egyszer...






2015. december 7., hétfő

Lehetőségek vagy lehetetlenségek?

Szokták mondani, hogy egyszer minden véget ér... előbb vagy utóbb minden megváltozik... de még is az ember makacs természet és vannak olyan dolgok az életében amihez annyira ragaszkodik, hogy váltig állítja róluk, hogy ááááh... ezzel nem történhet meg az ilyesmi...velem aztán ez a dolog BIZTOS nem... francokat... semmi sem biztos... mostanában mondhatni gyökeres változást vett az életem... olyan dolgok történnek velem amikre régebb azt mondtam, hogy lehetetlen... velem ilyen SOHA nem történhet meg... és még is... teljes káosz van immáron lassan  5 hónapja... már semmit sem tudok és már semmiben sem vagyok biztos... miben is lehetnék... augusztus elején indult minden... hogy nagyon pontos legyek augusztus 5.-én este minden megváltozott... bár akkor még nem is sejtettem semmit...  egy hirtelen ötlet... amit cselekvés is követett és a feje tetejére állított mindent... de ki gondolta volna??? hiszen nem volt ez olyan nagy dolog... sőőőt... de még is talán ennek így kellett lennie...  első perctől vonzott... hazudnék ha letagadnám... bár az elején erősen kétes érzések kavarogtak bennem... lelki ismeret furdalástól kezdve megbánásig minden volt... azonban innen kiindulva ezt az egész szituációt... ezt a terhet ma már másképpen cipelem, de hát meglep ez valakit?? azóta lassan 5 hónap telt el... persze, hogy időközben megváltoztak a dolgok...  de attól a naptól kezdve minden nap nyomja a vállam és a szívem egyaránt... és nem bírok szabadulni tőle... sokszor az lenne a legkönnyebb ha valaki döntene helyettem és kész... de nem lehet... értem én, hogy ez az én utam és ezt végig kell járni... de még meddig??? mert ez az állapot ez nem élet... jártatok már biztosan ti is úgy, hogy csak úgy magával ragadtak a történtek és élveztétek, hogy sodródtok az árral... ám azonban egyszer csak észbe kap az ember és akkor rá jön... hogy ez már nem játék és ebben biza már nyakig benne vagy... de ez úgy még önmagában nem is lenne probléma, ha nem olyan lenne a szituáció, hogy eszméletlenül magával ragad és élvezed... és érzed, hogy ez igenis jó neked... ám ott a bökkenő, hogy mindvégig tudod, hogy nem szabad... ezzel van a baj... hogy tudod, hogy nem szabad, de még is csinálod, mert annyira jó... és úgy érzed tőle magad, mint aki újra él... perzsel benned a vágy... az életkedv újra... és ilyenkor rájössz arra is, hogy eddig észre sem vetted eddig, hogy mi hiányzott az életedből... de most az a kis parázs újból izzani kezdett... bár lassan aludt ki, így az ember szinte észre se vette, hogy mi az ami igazán hiányzik az életéből, addig amíg újra nem szembesült vele.... hát most itt van... és mitévő legyek??? fordítsam fel fenekestül az egész életem...dobjak el mindent ami biztos és megszokott... az újért... a bizonytalanért... valami olyanért ami ugyan lángol... de vajon meddig?? megéri mindent eldobni érte??? ki fog tartani?? vagy csak egy futótűz az egész, ami bár felperzsel mindent... de lehet, hogy amilyen hirtelen jött úgy el is fog tűnni... ki tudja... milyen kár is, hogy az ember ilyenkor nem lát a jövőbe... nagy döntés ez... hatalmas teher... ha nem vágok bele... ha nem teszem meg úgy érzem, hogy egy életre bánni fogom... mert kitudja talán pont ez amire eddig vártam... amit nekem szántak... de hatalmas bomba... ami itt ketyeg a kezembe folyamatosan... és vagy rá dobom az eddigi életembe, azzal semmissé téve mindent amim eddig volt... vagy pedig addig tartogatom amíg felrobban a kezembe... velem együtt... mert ha nem vágok bele akkor ezzel a lehetőséggel együtt úgy érzem, hogy a lelkem egy része is meghal... oda veszik... olyan ez mint egy lipinka... előbb utóbb ha akarom ha nem elfog dőlni valamerre... csak nem mindegy, hogy merre és, hogy hogyan... mert ugye az sem mindegy, hogy döntök én.... ha nehezen is, de rászánom magam és félretéve a biztonság érzetemet... kézbe veszem a sorsom és elhatározom magam valamelyik lehetőség mellett vaaagy megvárom, amíg még bonyolultabbak lesznek a dolgok és neagyisten, majd valaki más dönt helyettem... az a baj, hogy nagyon kényes dolog ez az egész s nagyon nehéz... hanem az ember nem húzná... nyúzná ennyit... néha ahogy mondtam, jobb lenne ha a jövőbe látnánk.. ha csak egy pillanatra is és már is könnyebb lenne valami mellett elkötelezni magunkat...

2011. december 11., vasárnap

Hó és hideg...

Gyorsan múlnak a napok... sőt az évszakok is elég furcsán váltakoznak mostanában... mintha összemosódnának... lassan már nincs is ősz... de sajnos tavasz sincs.... csak nagyon meleg vidám nyár... és jéghideg zord tél... én sem menekülhetek... akármennyire is próbálok álarc mögé bújva vidámnak látszani, mintha még nyár volna... sajnos eljön az a nap amikor már nem megy... már nincs bennem meg az az erőveszítés amire szükségem lenne, hogy ezt tovább sikerüljön játszani... már nem megy... már nem bírok erősnek látszani... már nem bírok úgy viselkedni, mint aki tele van reményekkel... mintha aki bír hinni még abban, hogy szép lesz minden... és blabla a sok tündérmesés duma... kész ennyi volt nem bírom tovább csinálni... igen eljött az a hideg téli nap amely engem is megtört.... pedig nem akartam... minden erőmmel ellene voltam.... küzdöttem... harcoltam minden egyes nap... elhihetitek nekem, hogy egyáltalán nem adtam magam könnyen... de sajnos ő sem adta fel a harcot... és szép lassan maga alá gyűrt... minden nap elvett tőlem egy kicsit... és szép lassan ezekkel a kicsikkel az oldalán legyőzött... amíg végül nem marad nekem semmim... megtörte az ellenállásom... és most itt vagyok védtelenül az ő markában... kifosztva... egyedül és magányosan... túl járt az eszemen... pedig minden erőmet bedobtam.... minden nap úgy keltem fel, hogy na még egy kicsi és feladja... de sajnos nem így lett... én maradtam itt már páncél és más harci felszerelés nélkül... a nagy semmivel... legyűrve... csak a fájdalmat és a magányt hagyta itt... mint valami vigaszdíjat... hogy ne mondhassam, hogy nem kaptam semmit... de mihez kezdjek én ezekkel??? ez aztán a nagy nyereség... kitehetem a polcra és büszkélkedhetek vele... pont most... amikor küszöbünkön a karácsony... én nem akarok ilyenkor szomorú lenni... amikor még a hideg napok is melegebbek tűnnek... amikor a szeretet beragyog mindent és felmelegíti a kihűlt szíveket... pont most szenvedjek én itt mint egy nyomorék akit mindenétől megfosztottak??? igazából ez a karácsonyos dolog is csak rá tesz egy lapáttal... látni mindenkit nap mint nap... ahogy egyik-másik sürögve ajándékot vásárol a szeretteinek... látni azt ahogyan újra össze jönnek szerelmesek és családok... ahogy emberek borulnak egymás vállára és bocsájtanak meg egymásnak... ahogyan kedvesen átölelik egymást és erőt adnak egyik a másiknak... ahogyan forró csókok melegítik fel a hidegben megfagyott testeket... új életet lehelve beléjük... én pedig olyan lettem mint egy kívülálló... mintha már nem is ezen a földön élnék... pedig itt vagyok valahol én is... tudtommal még nem távoztam el... de nekem nincs semmim... én itt vagyok a négy fal közé zárva... sehol semmi ami életjelet mutatna... semmi ami édeskésen hozzád bújhatna erőt adva a holnaphoz.... sehol semmi ami vigaszt nyújthatna a tovább lépéshez... sehol semmi ami szeretet vagy egy csepp melegséget áraszthatna... minden halott... mozdulatlan... élettelen... hiába megyek oda egy nap plüssmacihoz és ölelem át minden szeretetemmel... ő nem öllel vissza... ő csak nem válik élővé.... nem is szeret... csak létezik tovább ahogy eddig is... hiába vesz körül ezer édes plüss... karácsonyi dísz... adventi koszorú vagy bármi más... itt minden halott és ebbe szép lassan én is bele halok... úgy érzem... mintha nem hogy adnának hanem épp ellenkezőleg... még a bennem maradt élőkhöz hasonlító dolgokat is elszívnák tőlem... hogy szép lassan én is olyanná váljak mint ők... én se legyek más csak egy közülük... idebent is hó van és hideg akárcsak odakint... ez a benti hideg pedig belőlem árad... onnan a szívem tájékáról... helyére csak egy tátongó lyukat hagyva... ami csak nő... talán el is hatalmasodik felettem...és jég lesz minden... hideg... dermesztő hideg jég...

2011. szeptember 19., hétfő

Másfél év...


Másfél év szép hosszú idő... és még is még mindig elmondhatom, hogy ugyanúgy szeretlek mint eddig... talán még annál is jobban... ez a másfél év volt életem legszebb másfél éve... nem is szeretném sokat ecsetelni a történteket, mert tudom, hogy pontosan ugyanúgy érzel ahogyan én... ezért nagyon is jól tudod... szeretlek és még rengeteg ilyen gyöngyőrű pillanatot szeretnék veled átélni... ne feledd az élet egy hosszú utazás... és ezen a poros ösvényen veled szeretnék kézen fogva végig sétálni...

2011. szeptember 15., csütörtök

Gyerek szívvel


Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy kicsinyke lány és egy fiú... az ők szívüket nem nyomta még semmiféle bánat vagy keserűség... ők még nem érezték meg saját bőrükön, hogy milyen mostoha is tud lenni néha a sors... hogy az élet milyen kegyetlen megpróbáltatásokat tartogat a felcseperedő emberek számára... ők még csak ekkor kezdtek bele kóstolgatni az igazi életbe... mindketten csak annyit éreztek, hogy egymás közelében másképpen kezd verni a szívük, mintha valami egészen más ritmusra dobolna, mint máskor... a lány bele remegett, ha összeért a bőrük... a fiú is sokszor arra eszmélt, hogy ösztönösen sokszor figyeli a lány apró, csendes mozdulatait... azokat amelyeket más észre sem vesz talán... de ő még is valami kimondhatatlanul szépnek és érdekesnek találta ezeket... egymás iránti rajongások számukra még annyira furcsa, új érzés volt, hogy nem igazán tudtak vele mit kezdeni... nem tudták hogyan fejezzék ki érzéseiket... nem tudták elmondják-e egymásnak... egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni... azzal ugyan tisztában voltak, hogy ezt maguk kell megoldják... ezzel nem fordulhatnak szüleikhez valahogyan ez egészen más... de hiszen hogyan oldják meg amikor még jóformán azt sem tudják, hogy mivel állnak szembe?... hiszen ők még szinte gyerekek voltak... valahol annak a kornak a határán egyensúlyoztak amikor a gyerekek a nagy világ fele kezdenek kacsintgatni... kezdik észrevenni, hogy több van körülöttük, mint azt gondolnák... szép lassan el kell indulniuk azon a bizonyos ösvényen ami a felnőtté válás felé vezet és amely rengeteg útvesztőt rejteget még számukra... szóval rajongásukat olyan egyszerű módon fejezték ki, mint hogy kergetőztek egymással és ennek mindig az lett a vége, hogy egymás karjaiba rohantak... vagy éppen kis gyerekes történetekkel probáltak kölcsönösen a másik arcára mosolyt csalni... de olyan is volt amikor a csiki háborút találták a legmegfelelőbb kifejezési módszernek, hiszen ez által is legalább közelebb érezhették egymást... de azt igen korán észrevették, hogy mekkora hatalma lehet egy ölelésnek... egy apró érintésnek... egy kézfogásnak... igen hamar eljött azaz este amikor gyermekes huncutsággal teli kíváncsisággal... kissé csipkelődve, mint minden ebben a korban lévő lányok és fiúk arról kezdték faggatni egymást, hogy neked ki tetszik meg melyik lány jön be? kicsi létükre ilyen nagy szavakkal dobálóztak... ebben a korban ez kicsit sem meglepő... hiszen kedves olvasó gondolj csak vissza saját gyerekkorodra és biztosan találsz egy szakaszt az életedben amikor oly izgalmasnak csengett ez a kis kérdés... amikor mindenkiről tudni szereted volna, hogy ő kit kedvel és amikor ez még nagy titoknak számít... nem mint amikor felnövünk és nyíltan vállaljuk, hogy igen ez a srác bejön nekem... ezzel az én kicsi lányom és fiúm is így volt... fantáziájukat igen mozgatta ez a kérdés... és természetesen ezzel a furcsa bizsergéssel a gyomrukban kire is lettek volna kíváncsiak másra ha nem egymásra?... egy szép téli estén amikor kint hópelyhek táncolnak le az égből... mi szebbről lehetne bent a jó melegben beszélni, mint erről a bizonyos kérdésről... beszélgetésük szép lassan erre a témára terelődött és a lány feltette a kínos kérdést... a fiú elég sokáig tétovázott a válaszon... tudta ő nagyon jól a választ csupán azt mérlegelte magában, hogy elmondja az igazat vagy inkább mondjon egy lány nevet és azzal le lenne tudva az ügy, ahogy már korábban is tette párszor... de ez alkalommal a lány nyaggatására csak beadta a derekát és ugyan hosszas tétovázás után, így hangzott a válasz, hogy: TE! te tetszel nekem ... a lány csak ámult... nem jött, hogy elhiggye amit hallott... a bizsergés a gyomrában, mintha még jobban felerősödött volna... a kezei jég hidegek lettek... mindenféle melegség elhagyta a nagy izgalomtól... közben meg azon zakatolt a kis agya, hogy most ő következik... biztos volt benne, hogy nem fogja a fiú hagyni magát és rá fog kérdezni, hogy neki ki tetszik?... a kérdés valóban nem váratta sokáig magát... a lány zavarában át ült az asztal mellé ahol volt egy nyitott füzet és egy ceruza... ő is tétovázott... nem tudta mitévő legyen... aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a fiú nevét írta rá a füzet lapjára... a fiú továbbra is faggatta, próbálta ki szedni belőle a választ... aztán úgy döntött, hogy ő is közelebb ül és megnézi, hogy a lány miket cirkál a füzetébe... amikor ott látta a nevét a füzet lapjain csupán annyit kérdezett, hogy ez a válasz? a lányt ekkor hirtelen melegség öntötte el... el is pirosodott talán és csak halkan annyit mondott, hogy igen... a fiú a keze után nyúlt... kivette belőle a ceruzát és az saját kezét fonta a lány keze köré... percekig csak bámulták egymást... aztán arra eszméltek fel, hogy a lány nevét kiáltják az előszobából... ami mindig azt jelentette, hogy mennie kell... aztán ahogyan teltek múltak a napok egyre jobban megnyíltak egymásnak... ez előtt is nagyon jó barátok voltak, de most, hogy tudták, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz még közelebb kerültek egymáshoz... boldogsággal töltötte el őket az ha minél több időt tölthettek együtt... mindig elmúlatták valamivel az időt... gyengédek voltak egymáshoz... szerettek egymás közelében lenni... összebújni... az iskolában is előfordult, hogy szünetekben megkeresték egymást... vagy csak távolabbról szemmel tartotta egyik a másikat... de olyan is gyakran fordult elő, hogy leveleztek... hol a fiú küldött egy lányt, hogy adja át levelét és következő szünetben pedig a lány küldte vissza a választ... hol pedig saját maguk próbálták kicselezni, hogy bárki is nehogy észre vegye azt, hogy leveleznek... a kis postán mindenféle levelek mentek át... volt olyan amelyből kicsordult a szeretet... és volt olyan is amikor a lány teljesen összetört... azt hitte, hogy kitépték a szívét és azt hitte, hogy soha nem fog eltelni a mai nap... hogy végre haza érjen és a kis párnájába bújva ki sírhassa magát... szeretetük be ragyogott mindent... minden egyes nap mosollyal az arcukon ébredtek és tudták, hogy egy újabb szép nap vár rájuk... mertek hinni az életben... hinni abban, hogy minden lehetséges... olyasmikkel szembesülni naponta, mint, hogy á szóval te vagy az a lány akiről meséltek... persze, hogy boldogsággal tölt el az ha ezt hallod vissza vad idegenektől, hogy a szerelmed elmesélte, hogy téged szeret... kéz a kézben sétálni a fák lombjai közt beszűrődő napsütésben... szerelmesen... ez és még sok hasonló szép dolgot éltek át együtt... nem voltak tökéletesek... ahogyan a kapcsolatuk sem... de mindkettőjüknek ez marad meg elsőnek... és mindezektől egyben különlegesnek... szinte két teljes évet tudhattak maguk mögött... amiben volt minden... voltak szerelmes napok... voltak civakodások semmiségekért és komolyabb dolgok miatt.... volt, hogy nem bírtak meglenni egymás nélkül és volt, hogy éppen másnál próbálta keresni egyikük a boldogságot... de a lány... nem tuja mért, de mindig megbocsátott neki... őszinték voltak egymáshoz... még csak feszengették határaikat... hiszem még jó formán gyerekeknek mondhatok voltak.. de a legfontosabb az volt, hogy tiszta gyerek szívvel szerették egymást... olyan szívvel amit eddig még nem ért fájdalom... ami még nem tudta, hogy mitől kell féljen és önzetlenül át tudta nyújtani teljességgel szívét a másiknak... még csak gondolataik sem tévedtek olyan mélységekben, hogy egymásnak fájdalmat tudnának okozni... szerintem ennél a fajta szeretetnél nincs szebb a világon... feltétel nélkül megbízni valakiben.... oda adni teljességgel neki a szíved és feltétel nélkül bízni abban, hogy a tenyerén fogja hordozni a szívedet... úgyhogy egészben lesz az... és nem rettegni attól, hogy darabokban kapod vissza... ez a gyermeki szeretet, szerelem... amiben az embernek egyetlen egyszer lehet része élete során... és rikta természetesen az a történet amikor annak ellenére, hogy nem félsz attól, hogy összetörik a szíved... de még is nem ezzel végződik a történet... ezt a lányt és fiút és az álomvilágból a szív darabjaira hullásának zaja ébresztette fel... sajnos vagy nem sajnos erre nem tudni a választ... én úgy mesélném, hogy csupán a sors akarata... hiszen nem lehet az ilyesmire tudni a választ... egy biztos ennek így kellett lennie... és pont így volt a legszebb... nem mondom voltak sérelmek a lányban... eleinte... főleg amikor a szívét darabokban kapta vissza... akkor amikor úgy érezte, hogy a tenyér amely eddig védte azt most összecsukódott és, mintha tiszta erejéből össze szorította volna addig amíg, mint egy kis üveg golyó apró szilánkjaira nem tört... de ahogy telt az idő a lány is megküzdötte a szívek harcát... egy életre való tanulságot leszűrve... rengeteg idő elteltével és sok energia befektetésével, de túl lépett mind ezen...s mára már csak a szép dolgokra emlékszik... a rosszakat össze gyűjtötte és egy kis zsákba a szíve legmélyére eldugta... mert mind ez túl szép volt ahhoz, hogy bármi negatívum is valaha is bemocskolja azt... hiszen mai napig benne él az, hogy így szeretni egy életben csak egyszer lehet... és mind ez megismételhetetlen... egyedi... és végérvényesen különleges... boldog érzéssel tölti el a mai napig az, ha tudja, hogy ez a dolog kölcsönös... hogy ez az egész nyomot hagyott a fiúban is... és ezek a kis apróságokban nyilvánulnak meg... mint például egy boldog születésnapot kommentár vagy egy kellemes karácsonyi ünnepeket üzenet... és talán nem is kell több...de ennyi igen... és ez olyan, neki mint az élet mozgató rúgója... ez reményt ad a mindennapok szürkeségeiben és hitet ad... segít hinni abban, hogy létezik valahol az igaz szerelem és a világ zordságában valahol várnak az emberre még szép dolgok mindehhez csak annyi kell, hogy valakivel kézen fogva mehess végig életed útján...erre a történtek emlékeztetik minden egyes alkalommal... főképpen az, hogy volt egyszer egy lány és egy fiú akik tiszta gyermeki szívvel tudták szeretni egymást...

2011. június 9., csütörtök

Vége.


5 hete semmi mást sem csinálok, minthogy reggeltől estig tanulok.... de most végre vége... hihetetlennek tűnik, így vissza gondolva... de eltelt még is ... akármilyen nehéz is volt... holnap még egy kis ismétlés... szombaton a hatodik, egyben az utolsó vizsga... és eltelt már is egy év... a híres első egyetemi év... ami teli volt nehézségekkel.... és hihetetlen módon már is vége.... így vissza gondolva úgy eltel, hogy észre se vettem... már csak 4 van hátra... alig várom, hogy 6 hét múlva végre haza mehessek és megölelhessem újra a szüleimet és végre az én kis szerelmem a karjaiba közé zárhasson... 5 hét ...tele nehézségekkel.... tele küzdelemmel.... idegességgel... félelemmel... ingerültséggel... türelmetlenséggel... hiányérzettel... és még sok más negatívummal... úgy érzem nagyon nehéz volt erősnek maradni... már amennyire mondhatom, hogy sikerült... habár voltak pillanatok amikor megtörtem... de igyekeztem olyankor is mihamarabb összeszedni magam... mert ezek a hetek nem ennek adtak időt... nem volt idő ilyesmire itt tanulni kellett... mese nem volt.... reggel keltünk... éppen ettünk... egész estig tanulás.... aztán lefekvés és másnak kezdjed előröl és még ne golyóz be egy idő után... még képes légy türelmesnek maradni és nap, mint nap újra képes lenni leülni a könyv mellé.... jajj és a legfontosabbat el is felejtettem még képes is légy figyelni, legyen energiád és erőd tanulni... újabb 100 oldalakat bele gyömöszölni abba a csöpp kis fejedbe... és néha ne érezd úgy, hogy teljesen bedilizel menten... ha még egy mondatot meg kell jegyezz... és még azt is elvárják, hogy vissza is tudj mindent mondani... és ne csak vizsgakor hanem máskor is... na persze... nem egy word dokumentum vagyok... hogy amit belém pötyögnek azt mindörökké megtartom... de vége... végre... még egy napocska... egy kis ismétlés... közbe pakolgatás és hopp azon fogom kapni magam, hogy már is eltelt... és aztán reggelibe levizsgázom és szabad leszek végre.... majd újra otthon lehetek végre... soha nem szabad feladni az tény... habár az elmúlt hetek alatt sokszor éreztem, hogy még is feladom, mert már nem bírom.... de aztán muszáj volt folytatni... és most így vissza gondolva meg is érte.... most, hogy már csak egy kis nyúlfarknyi van hátra belőle... és még jól is sikerült... megérte... majd nyáron kipihenek mindent... azokkal akiket szeretek... VÉÉÉÉÉÉÉÉGREEEEEE VÉÉÉÉÉÉGEEEE.... ezt is megértem :D

2011. március 19., szombat

Kerek egész




Már elmondhatom, hogy egy éve a szívem érte dobog... de így nem egészen lenne igaz... de viszont az, hogy már egy éve, hogy a szívünk egymásért dobog az így nagyon is igaz... mit is írhatnék még ide? kezdjek el mesélni, hogy mik történtek velünk az egy év alatt? kezdjek írni a szép szerelmes dolgokról... a boldogságról... az örömről.... a csók ízéről... a szerelmes ölelésekről.... vagy éppen a hiányáról amikor nem lehet mellettem?... nem így teszek... mert ezt olyan sablonosnak érzem... olyan elcsépeltnek, hiszen mindenki ezt teszi... én csak egy szót írok amiben minden benne van és még is többet mond mindennél... még ha már elkoptatott is... úgy érezem, hogy most nem az ok fejtéseimre... a hosszú lélek magyarázataimra van szükség hanem csupán a legegyszerűbb dologra ami így hangzik :

SZERETLEK

2011. március 1., kedd

Válasz a kérdésekre...




Az utóbbi napokban... többször is megfordult a fejemben egy bizonyos dolog... ami eléggé magával ragadta a gondolataimat.... nos nem más volt, mint az, hogy mért nem tudok írni.... miért nem tudok blogozni, úgy mint régebb.... miért nem jön az a bizonyos már jól ismert érzés, hogy na most leülök a gép elé és kiírok magamból mindent... addig írok ameddig csak bírok... már sokszor elgondolkodtam ezen... eleinte talán még magamat is áltattam olyan gondolatokkal, hogy hát nincs időm... nem tudok mikor időt szakítani az írásra, mert minden időmet felemészti az iskola meg az érettségire való felkészülés, aztán a felvételi aztán meg kitudja mi minden... nos kedves olvasó... talán már ebből is sejtheted, hogy ez a probléma mennyire mélyen gyökerezik... természetesen ezeket a gondolatokat, de joggal nevezhetném kifogásoknak is őket... hallotta a nagy tiszteletű közönség is... hiszen ha bárki rá kérdezett erre... ha bárkinek is feltűnt, hogy nem a régi, jól megszokott formám hozom a blogon és erre rákérdezett... természetesen a válasz valamely volt a már fent leírtak közül... és mindenkit aki szorgalmason olvasott engem vagy éppen tényleg érdekelte, magával ragadta ez az egész ami itt a blogon íródót, azok számára mindig felvettem azt kis reménysugarat, hogy de ne aggódj, mert hiszen hamarosan lejár az érettségi és időm annyi lesz mind a tenger... és akkor majd annyit fogok tudni írni, hogy ti csak győzzétek majd olvasni... ez egyrészről egy könnyelmű ígéretként felfogható kijelentés... és lehet, hogy valamilyen szinten az is volt.... de más rész én ezt halál komolyan gondoltam és tényleg... bárki számára könnyedén bizonyítani is tudnám, aki kételkedne.... hiszen azt hiszem ennek a bizonyítására nincs is megfelelőbb mód, mint, hogy valaki bekukkantást nyerjen a bejegyzéseim gyűjteményébe.... és ott az ígéretemnek megfelelően azzal szembesülne, hogy egy halom bejegyzés van ami elvan kezdve, de nincs befejezve.... akár olyanok is akadnak nagy számmal amiknek csak címük van és maximum pár szót tartalmaznak, ami éppen elegendő nekem, hogy tudjam, hogy ott miről szerettem volna írni csak nem ment.... vagy hozzá is kezdtem és a folytonos törlés lett az eredménye... vagy egyszerűen el sem tudtam kezdeni.... vagy olyanok is akadnak amelyeknek nagy kínok közepette neki kezdtem, de pár sornál tovább nem tudtam jutni... és hiába erőltettem volna.... vagy éppen hiába kezdtem volna bele abba a macerás módszerbe, hogy egy mondatot fogalmazzunk át 10szer vagy éppen 20szor míg valami ember elé illő alakot fel nem vesz, mint valami irodalom órára íródó fogalmazás vagy éppen vers elemzés... szóval ennek hiába is kezdtem volna neki, mivel az már nem én lennék.... valamint az már nem a blogomhoz illő lenne... hiszen vannak akik tudják... de akik eddig nem tudták azoknak most elárulom, hogy ide... erre a blogra minden egyes bejegyzésem spontán módon íródott... és semmi több és véleményem szerint éppen ebben rejlett különlegessége... tehát innentől kezdve azt hiszen mindenki képes belátni azt, hogy ha folytattam volna azt a tevékenységet abból semmi, de az ég világon semmi jó nem sült volna ki... nos én tényleg igyekeztem... akartam... mert hiszen ez a blog számomra nagyon sokat jelent... egyszerűen erre nincsenek szavak, hogy mennyit.... a másik dolog meg, hogy az ígéretemnek is eleget akartam tenni, amit másoknak mondtam.... és ugyanakkor nem akartam... és soha nem is állt és még most sem áll természetesen szándékomba az, hogy lemondjak erről... a minap az a gondolat vésett helyet magának az agyamban... ami ugyanakkor ennek a bejegyzésnek a megírásához is vezetett... és egyben arra késztetett, hogy más szemszögből kezdjem nézni ezt a dolgot... és akkor rá döbbentem valamire.... még pedig azt hiszem, hogy megleltem az okát a rejtélynek... annak a rejtélynek, hogy mért nem tudok írni... és ez nem, más mint a hiány... igen hiány... nos nem kell itt valami rémségre gondolni, mert én most egy olyan hiányról beszélek, ami amúgy nagyon is jó... de a blogra néző tekintettel elég szomorú... valami olyannak a hiánya ami mind eddig gyökeres része volt az életemnek, de azóta eltűnt... szóval a szomorúság, a magány, a lelki sérelmek, a bánat, az igazság utáni vágy, a harc valakiért illetve olykor valamiért hiányzik belőlem... lassan egy éve... és azt hiszem, hogy ez a megoldás... hiszen ennek a blognak főképpen ezek a dolgok voltak az éltelői.... és azt hiszem, hogy aki rendszeresen olvasott az tudja, hiszen nem egyszer el is hangoztattam azt, hogy milyen kár, hogy nem tudok a szép és a jó dolgokról írni... hogy azokról nem tudok ódákat zengni... azokat az érzéseket nem tudom számotokra kézzel foghatóvá tenni.... nos igen.... amikor ezek a gondolatok kerítettek hatalmukba akkor azt hiszem eljött az igazság pillanata.... eljött az a perc amitől kezdve már magamat sem csaphattam be... nem mintha eddig tudatosan csináltam volna... csak nah... de ekkor megvilágosodtam... kristály tisztán előttem hevertek a válaszok amiket annyit kutattam... és akkor akár akartam, akár nem be kellett vallanom, hogy ez az amiért nem tudok írni... nem azért mert nincs időm... hiszen lássuk be eddig se nagyon volt több szabad időm... de ha arról volt szó akkor mindig tudtam keríteni annyi időt, hogy ezt-azt ki írjak magamból... és ugyanígy ezekben az időkben is tudtam volna... de nem láttam értelmét... vagy ha úgy is hozta a sors, hogy leültem írni, mert úgy éreztem, hogy ez a történet meg ér annyit, hogy nyomot hagyjon a blogomon, akkor is azzal kellett szembesüljek, hogy nem tudok írni, egyszerűen nem megy... és most már tudom a választ... csupán azért nem megy, mert amikor az a bizonyos már nagyon sokat emlegetett srác az életem részévé vált... amikor kilépett az álmaim és a vágyaim sorából és megelevenedett, akkor magával vitt mindent rosszat... aminek természetesen nagyon örülök, csupán a blogra eső részét sajnálom... de nem fogom feladni őt soha... szóval az elkövetkezendő időkben újra és újra neki fogok rugaszkodni és azon leszek, hogy megtanuljak írni a szépről és a jóról, ha éppen másról nincs amiről, de nem fogok felhagyni azzal a dologgal, ami engem sem hagyott el soha... és ami mindig megmentett... nos kedves olvasó... úgy éreztem, hogy ezekre a válaszokra neked is szűkséged lehet és ha mindeddig kitartottál mellettem, akkor joggal meg is érdemled... így most mivel egy kissé szomorkás hangulattal tölt el ez az egész, örülök, hogy most sikerült úgy billentyűzetet ragadnom, hogy annak értelme is volt... egyebet nem ígérhetek csupán annyit, hogy ami tőlem telik azt megteszem... akár mennyire is nehéz legyen.. megpróbálom jobban megemberelni magam és egy kicsit másabb fajta dolgokról írni... valami olyasmikről amik talán a te napodat is beragyogják, nem csak az enyémet... ha nem is sikerül a régi fényt vissza hozni...

2011. január 27., csütörtök

Stresszi-jó


Hogy az a..... hogy ne mondjak valami csúfot... szesszió semminek nem jó csak a stressznek... hogy a csuda vigye el... épp ésszel ezt nem bírom felfogni, hogy gondolják a nagyok... egyszerűen nem értem azt, hogy amikor olyan szakokat végzünk amiken a későbbi életünk során, természetesen ha sikerül elvégeznünk akkor életek fognak múlni rajta... szóval számomra ez érthetetlen... hogy feladnak egy akkora anyag mennyiséget amit képtelenség megtanulni ennyi idő alatt... én úgy gondolom, hogy ilyen típusú egyetemeken, mivel amúgy is több évesek, mint az átlag szerint úgy kéne megosszák, hogy azok az orvosok, gyógyszerészek akiket ki termelnek azok hatékony munkát tudjanak végezni... de mi nem ilyenek leszünk... mi totál bunkók leszünk, akik semmit nem tudnak... oszt ha az emberek a kezünkben halnak meg vagy a mi hibánkból akkor a francot se fogja érdekelni... maximum bezárnak és a hülye idegronccsal kevesebb.... ezek nem épeszűel egyebet nem lehet mondani... ahelyet, hogy abban járnának, hogy jó szakembereket termeljenek ki, inkább azon kéne legyenek, hogy minél eszesebbeket és talpra esettebbeket... de nem... mivel a mi egyetemünkön az a lényeg, hogy minél több pénzt behajtsanak és minél rövidebb idő alatt tudják veled megérteni, hogy nem hülye vagy... hanem a leghülyébbnél is hülyébb... egy utolsó szarházi... semmirevaló élőlény... még ember számba sem vehető teremtmény... ezért nem írtam szándékosan, hogy ember...

2011. január 13., csütörtök

Nem-et soha...

Nem... sajnálom... de nem fogod ezt megkapni tőlem soha... nem foglak soha arra kérni, hogy ne menj... még akkor sem ha érzem, hogy darabokra hullok szét ha így teszel.... inkább úgy ahogy tudom átszenvedem az este hátralevő részét, de akkor sem... tudom, hogy ezt várnád tőlem, de erre nem a megfelelő embert találtad meg... mert én az soha nem leszek... még akkor sem ha belehalok egy este ebbe... és azt meg pláne nem értem, hogy hogyan tudsz ráérezni arra, hogy mindig akkor menj el amikor a legjobban lenne rád szükségem... és aztán az még szarabb érzés... és az ilyen esetek minimum 90%-ában így szoktam járni... hogy ne mondjak tőbbet... szóval hihetetlen, hogy mindig bele élem magam valamiben... hogy na ezután beszélünk... vagy valami hasonló... már csak ezt a kevés időt kell kibírnom valahogy... nagy nehezen... szóval igen... minden egyes esetben sikerül magam elringatnom valami ilyen kis tündérmesébe aztán jön a pofon vágás, hogy héjjj ébredj Csipkerózsika, mert a herceg már megint "átbaszott"... még szerencse, hogy már megint bele élted magad valamibe és, hogy már megint sikerült kapnod egy jókora ébresztő pofont, hogy már megint amikor valamit a legjobban akarsz pont akkor nem fogod megkapni... yuppi... és aztán ezt a történetet még játsszuk el... egy héten egyszer vagy kétszer... esetleg háromszor??? mikor mit dob a gép éppen... majd holnap kapok belőle eleget ígéri megnyugtatólag.... vagy ki tudja... ki a franc tudja mit hoz a holnap??? vagy higyyjem el ezt is aztán megint kérem a szokásos pofonomat, hogy jusson eszembe, hogy már megint beszoptam... elegem van abból, hogy lassan már aludni sem tudok... és elegem van abból, hogy minden nap úgy kellek fel, hogy fordul ki a gyomrom a számon attól, hogy már megint fel kell kelni... és nem azért, mert fáradt vagyok... ezzel nem szokott problémám lenni.... csupán azért mert nem látom a felkelésem értelmét.... aztán szép lassan ahogyan telik a napom... az embereknek... az eseményeknek... talán sikerül is egy kis életkedvet önteniük belém... hogy ne csak azért kelljek fel, hogy a visszaszámláló naptáramban átfordítsam a kis kockát minden reggel egy kisebb számra... tehát ha nagy nehezen sikerül is ez nekik.... akkor tuti, hogy estére kapok egy pofont, hogy a fejem megcsavarodjon a nyakamon és megint minden vissza röpüljön a nyomorba... abba a nyamvadt semmibe, amit reggelente is érezni szoktam... a francba ezzel az egésszel... nem tudom, hogy valaha meg szokom-e.... vagy egyáltalán meg lehet-e ezt szokni... ááááá... életemben még soha nem éreztem ilyent.... még soha nem volt ilyen, hogy mindennap ekkora adag.... ilyen hihetetlen mennyiségű utálattal kelljek fel... és ez már azt hiszem, hogy ez már csak a hab a tortán, hogy minden áldott este képes vagyok vissza esni ugyanabba a köteg szarba amiből reggel kikeltem... és ez nem az ágyam... valakinek ezt is el kell intéznie.... de akkor sem mondok soha nemet... még azért se... inkább megpusztulok... egyszer majd úgy is rá jössz, hogy mikor mit kellene tenned... vagy inkább csak reménykedjek, hogy egyszer megérted ez... megérted azt ami bennem zajlik... talán egyszer majd képes leszel az ilyen helyzetekben kicsit helyettem gondolkodni... talán majd egyszer.... talán majd egyszer lesz még jobb is... és talán majd egyszer a remény is meghal... de nemet akkor sem... nem akkor sem... nem fogok megtörni ami ezt illeti soha sem... és úgysem fogom kimondani... majd csak lesz valahogy egy talán... de nemet soha-soha...

2010. november 28., vasárnap

Kellemes ébredés... :)

Rég nem ébredtem ilyen kellemes érzéssel a tudatomban... talán azért is van ez, hogy most ennyire jól esik... advent első vasárnapja van... amikor felébredtem az első dolgom az volt, hogy bármennyire is kábult voltam kinéztem az ablakon, habár nem az a kellemes látvány fogadott amire vágytam... mint péntek reggel... az előttünk levő parkocska fáji téli pompájukban ragyogtak, hó borította minden kis szögletüket... a mai reggelen csak egy kis hóharmat fogadott, de ez sem szegte kedvem... sőt... talán inkább arra késztetett, hogy végig gondoljam a mai napomat, meg azt ami egyre jobban közeleg és egyből mosoly ragyogott az arcomon... természetesen az első gondolatom róla szólt és arról, hogy hamarosan itt lesz velem és végre átölelhetem... aztán csak utána jutott eszembe, hogy még 4 hét van karácsonyig... és egyből olyan romantikus karácsonyi hangulatom lett... mosoly ragyog az arcomon, mint már rég nem... aztán ilyen kellemes képek ugranak be, hogy milyen szép is lesz amikor kint havazik és mi itt bent a meleg házban összebújhatunk egy bögre forró csoki mellett... végre olyan karácsonyom meg telem lesz amiről mindig is álmodoztam... és még csak kételyem sincs afelől, hogy én leszek a világ legboldogabb embere...hihihiiiiii... jajj istenem hihetetlen mennyire várom... most ért utol azt hiszem egy olyan érzés, hogy várom a telet, az ünnepeket... végre azokkal lenni akiket nagyon szeretek és jól érezni magam... korcsolyázni az én kis szerelmemmel... meg ilyesmik... jajjj hihetetlenül várom már... és a legjobb az egészben, hogy itt van a nyakunkon minden.... rohamosan közeledik... csak egyetlen kívánságom van... az pedig nem más... mint, hogy mindenkinek ilyen csuda jó kedve legyen, mint nekem most... legyetek szerelmesek gyerekek és meglátjátok, hogy minden sokkal, de sokkal szebb :)... csodás, hogy mire nem képes egy fahajas forró csoki... örüljön mindenki velem :D
Love the smell of winter :)




2010. november 4., csütörtök

Mekkora lehet egy szerelem ereje???


Ez a téma úgy jött számomra, mint derült égből a villámcsapás... egy nehéz nap után ücsörögtem az ágyon lapítóval a kezemben és lefeküdni készülődtem... aztán a semmiből elő tört bennem ez a gondolat... gondolat lánc... és ha már ekkora lyukat ütött ez az egész a fejembe... akkor gondoltam, hogy billentyűzetet ragadok és lássuk mi sül ki belőle... nos valószínűleg mindenki akinek csak van barátja elgondolkodott már ezen a témán... talán még azok is akiknek nincs kedvesük, csak szeretnék, hogy legyen... és az emberi egyszerűség folytán még is mi földi halandók ki szerelmi életén latolgatnánk ha nem a sajátunkon??? hiszen legyünk már őszinték... még is lenne valami értelme annak, hogy elgondolkodjunk azon, hogy tee azt a vörös hajú szeplős lányt mennyire erős érzelmek fűzik a barátjához... vagy, hogy éppen a szépségkirálynőt a hapsija tényleg szereti vagy csak a pénzéért van vele???... meg se fordultak ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok az agyamban... automatikusan az első dolog ami beugrott az nem más volt mint, hogy vajon a mi szerelmünk ereje mekkora??? mennyit vagyunk képesek kibírni együtt??? és egy még jobb kérdés... hogy vajon mennyit vagyunk képesek kibírni így, hogy csak lélekben lehetünk együtt, mert bármennyire is szeretnénk egymás mellett lenni, valójában hatalmas a távolság köztünk... és annak ellenére, hogy eddig jól mennek a dolgok, egyszer mindenkinek megfordulnak a fejében még a negatív gondolatok is... mert tényleg azon kívül, hogy eszeveszetten és őrülten hiányzik semmilyen más panaszom nem lehet az eddigiekre... amit természetesen ilyen értelemben örömmel pötyögök ide... de még is??? képesek vagyunk ezt csinálni 5 éven keresztül??? van rá esély, hogy valami változik és itt lehet majd mellettem hamarabb??? vagy, hogy egyszerűen megfogom tudni szokni azt a tátongó űrt ami bennem van amikor ő távol van tőlem... megfogok tanulni ezzel együtt élni és sikereket elérni??? véghez tudom vinni azokat a dolgokat amiket elvárnak tőlem anélkül, hogy itt lenne mellettem és fogná a kezem??? meddig fogom én vagy akár ő bírni azt, hogy nem érhetünk egymáshoz... hiszen néha érzem, hogy meghasad a szívem amikor látom, hogy az a bizonyos édes csibész mosolya ül a szája szélén és nem tudok oda hajolni hozzá és megcsókolni... vagy, hogy csak a hangját hallhatom és nem ölelhetem át amikor érzem, hogy arra lenne szüksége, hogy mind testileg és mind lelkileg mellette legyek... meddig fog képes lenni arra, hogy rám várjon??? nem-e lesz olyan, hogy azt fogja mondani, hogy elég volt abból, hogy olyan barátnője van aki kilométerek századjára van tőle... amikor kereshetne egy olyat is aki ott lehet mindig mellette amikor csak akarja... nagyon nehéz... főleg abban a hitben, hogy tudom, hogy együtt bármire képesek vagyunk... és akkor amikor itt vagyok egyedül... összetörve és meggyötörve nélküle... akkor mihez kezdjek??? elég lesz mindvégig az a hit és tudat, hogy van valahol egy srác akinek a szíve értem dobog... aki bármit megtenne értem... de még sem lehet itt... elég ahhoz a sok nehézséghez, fájdalomhoz, gyötrelemhez, kínhoz amit tartogat az élet??? elég lesz lélekben érezni, hogy van valaki akiért tovább kell mindig mennem és csinálnom mindent... ezek csak kérdések... és mindegyik kérdéshez még tudnék kapcsolni legalább egy tucatnyi kérdést... de mi értelme volna, ha még ennyire sem tudok választ adni??? hát nem sok... így nem marad más választásom mint, hogy lelépek a blogról és megpróbálom tovább élni az életem ilyen körülmények között amilyenek adattak... nem is kommentálom őket... muszáj vissza térjek és válaszokat keressek... csupán annyit ígérhetek... hogy a mi szerelmünk ereje nem rajtam fog múlni... mondjuk ez inkább a neki szóló ígéretem lenne... amit nektek olvasóknak ígérhetek az nem más, mint... hogyha sikerül valami okos választ felkutatnom akkor majd vissza térek ide a blogra és közlöm veletek, mert hátha segíthetek ezzel másnak... hiszen soha nem lehet tudni semmit...

2010. október 30., szombat

Gyűrű téma...




Nos ez, hogy is van... egyszer csak a semmiből került elő ez a téma... ejsze egy film kapcsán... szóval arról lenne szó, hogy valami eljegyzés gyűrű hozódott szóba... amire a fejemhez vágják, hogy én majd csak akkor fogok gyűrűt kapni, amikor hajlandó leszek feladni a többi gyűrűm használatát... szóval, hogy majd csak azzal az eggyel feszíthetek, mert, hogy így semmi értelme, mert úgysem tűnik fel, hogy még kaptam egyet... nah majd csak rá készülök 5 évecske alatt, hogy ezután csak egy gyűrűm lesz... csak elég lesz nekem is csekély 5 évecske amíg hozzá szokok a gondolathoz, hogy ezután üres lesz a kezem... hmmm vagy lesz 5 évem, hogy teperjek azért, hogy megváltozzon az úrfi hozzáállása a dolgokhoz... de az igazat megvallva annyira furcsa ilyesmiről beszélni... most... jajj addig még kitudja mi lesz s mi nem... sok minden vár még rám... először is most az egyetemi dolgokkal kellene megküzdjek, hiszen elég sok nehézség és újdonság elé nézek... deeee az igazat megvallva ezzel a gyűrű témával valamiért sokkal szívesebben foglalkoznék... vajon ki tudja, hogy mért... ehh... mi lányok azt hiszem, hogy már csak ilyenek maradunk mindörökké...

2010. október 7., csütörtök

Talán majd egyszer...

Nagy ritkán mellém áll a szerencse és egy kis nethez jutok, hogy tudjak írni egyet ide a blogra... hogy egy kicsit megkönnyebbüljek... vagy hogy egy kicsit tudjak kommunikálni azokkal akiket szeretek... és főleg aki az én kis szívem... nah de talán majd eljön a várva várt kedd amikor végre lesz nekem is netem... és legalább nem lesz még ez is hiánycikk meg a hozzá kapcsolódó dolgaim... hiszem most minden hiányzik semmi, de az ég világon semmi nem olyan, mint eddig... az egyetem.. az elég fura... lesz még amit megszokjak rajta... de igyekszem meggyürkőzni ezzel is... de ami azt illeti tetszik csak olyan más... ez az űr ami bennem tátong... igazából ez ami nagyon zavaró... de most így, hogy egy kicsit beszélhetek vele... az jutott eszembe, hogy fordított helyzetben sokkal nehezebb lenne... mert otthon mindent ismerek... minden hely ahol járnék.. az utcák.. az épületek... a tárgyak... egyszerűen mindenről ő jutna eszembe... mert mindenhol volt valami kis apróság... amit együtt csináltunk... amit vele.... ami ő... de itt minden ismeretlen... idegen... nem fűznek ide emlékek... lassan kezdenek lenni emlékeim a mostani "otthonomról" is... s kezdem ezt a helyet is megismerni... de amíg ő nincs itt és nincsenek itteni emlékeink addig kicsit minden könnyebb... remélem...