2018. augusztus 7., kedd

Ölelésedben, ahol az álmaim születnek


A minap rengeteg gondolat átcikázott a fejemen a karjaid közt fekve... Ölelésedben, ahol az álmaim születnek... legtöbbször csak arra eszméltem, hogy elveszek minden szavadban, egyszerűen csak szívom magamba az új információkat amiket megtudok rólad, élvezem a legapróbb részletéig és csak az zakatol bennem, hogy mesélj még, mert mindent tudni szeretnék rólad! Szinte le írhatatlan, hogy milyen odaadóan ittam magamba életed minden részletét annak, amiről úgy döntöttél, hogy megosztasz velem, a szívem csak úgy repdesett az érzéstől, az örömtől, hogy méltónak tartasz rá. Ott feküdtem állkapcsomat a felkarodba túrva, néha laza csókokkal bátorítottalak, hogy mond még, mesélj még... tudni akarom minden bánatod, múltad minden egyes rezzenését... érteni akarom az érthetetlent, megérteni szeretném szíved minden dobbanását és ahogyan megnyíltál, meséltél nekem csak ittam minden szavad, mintha valami drog lett volna, mely azzal az érzéssel társul, hogy kérek még! Kellemesen hevertem ott az ölelésedben, cirógattam minden egyes porcikád és közben meséltél, én próbáltam múltad minden újabb puzzle darabját a fejemben a helyére igazítani és még jobban megérteni, hogy mi is zajlik le benned, mit érzel és mit miért úgy élsz meg ahogyan... megérteni szeretném a működésed és csupán valahogyan azt a tudtodra adni, hogy tényleg nem kell félned tőlem... különleges vagy számomra és szeretném ezt éreztetni veled, védeni, óvni akarnám lelked még a széltől is... hiszen kaptál már annyi bántást, hogy nem csodálom, hogy elképzelhetetlennek tartod, hogy van aki olyannak és azért értékel aki valójában vagy, aki ott fekszik mellette meztelenül, minden álarcát ledobva, mert már nincs amiért legyenek titkai, már nincs amit rejtegessen, aki számára már csak a csontig hatoló igazság van és nem is érdekli más, csak megtépázott lelkeink egymásba fonódása, egy olyan kapcsolatban, ahol nincsenek titkok, hazugságok, álszentségek, erőszak csak szeretet, béke, megnyugvás és egyetértés... olyan vagy számomra, mint egy drágakő, talán a legdrágább, akit félek ha túlságosan megszorítok, ha lelkem minden súlyát rá helyezem akkor elreped és össze törik, így csak a markomban tartogatlak, nézlek, bámullak és csodállak és türelmesen várom, hogy mikor csillan fényed rám vissza, jelezve, hogy most egy picit megszoríthatlak jobban, mert erősebbnek érzed magad, készen arra, hogy közel engedj és nem esik bántódásod, de amint a jelzésed elmúlik már szinte tudom a dolgomat, hogy vissza kell húzódnom és távolról csodálni téged újra, amíg majd ismét tudtomra nem adod, hogy jöhetek, beengedsz vágyaid, mindennapjaiba újból egy kis időre... Csak tudod, ha rólad van szó eléggé mohó tudok lenni és azt sem tudom, mivel használjam ki ezt az időt, azt a keveset, amit nekem megadsz mással ellentétben... néha azaz érzésem, hogy mindent próbálok bele sűríteni ebbe a kevés időbe, elmondani rengeteg dolgot neked, megosztani veled megannyi érzést, hogy tudd és lásd őszinteségem irányodba, de amikor jössz még is felülírod minden elképzelt forgató könyvem és még is mindig meglepsz, hogy az a legtökéletesebb variáns, ahogyan a valóságban megtörténik...ahogyan ott és akkor megéljük a pillanatot... mert csak te vagy képes, azt az érzést nyújtani számomra, hogy csupán a jelen számít, az a pillanat amit akkor és ott együtt megélünk... melletted a múlt már nem számít, jelentéktelenné válik... a jövő pedig még távoli, de még is csodákkal és vágy álmokkal kecsegtet... amikor ott vagy mellettem.. mindig azt érzem, hogy lelkem a lehető legjobb helyen van, olyankor mindig átjár a nyugalom, tudom és érzem, hogy veled bármit megoszthatok, mert nem fogsz elítélni, csak meghallgatsz... amikor veled vagyok, mindig a jelen a legfontosabb és még inkább kirajzolódik bennem, az érzés, hogy igenis ilyen emberekre van szükségem, ilyen lelkekkel szeretném körülvenni magam és ilyenkor vagyok biztos abban, hogy mindennek oka van, volt és lesz... nem hiába hagytam hátra olyan alakokat akikre nincs szükségem... tudod... hihetetlen, hogy amióta ismerlek te vagy az emberi mércém... te hozzád hasonlítok mindenkit... azt érzem, hogy a lehető legjobb énem hozod ki belőlem és mindig szembesítesz azzal, hogy igen így akarok gondolni magamra, így és ilyennek akarom, hogy mások lássanak, annak az embernek aki melletted tudok lenni, akivé te teszel.. úgy érzem, hogy melletted tudok kiteljesedni és igazán önmagam lenni... te vagy az etalon, legyen szó barátokról, ismerősökről vagy olyanokról, akik többet szeretnének... ilyenkor mindig mosolyra húzódik a szám, mert még ha igen rövid ideig is jól is esik udvarlásuk, kedves szavaik a legkellemesebb érzés az amikor tudatosul bennem, hogy csak ők nem te vagy és ők hozzád képest senkik és felfogadtam, hogy lelkem nem adom másnak, soha többé senkit nem engedek közel magamhoz, aki nem vállt ki legalább ilyen érzéseket, gondolatokat belőlem, mint te! Túl magasra tetted a mércét, érdekes érzés újra meg újra rádöbbenni, hogy akkor is te rád van szükségem, mert a nyomodba se érhetnek! Szerinted lehetséges? Ez az a rész amikor, a mosoly a szám szélén még magasabbra gördül, mert gyakorlatilag lehetetlennek tartom ezt... na de kitudja mit tartogat nekem a sors... hajrá fiúkák :)))) lesz amit tanuljatok... ha ezt egyáltalán lehet tanulni.. az én mércém te magad vagy amióta újra kezdtem az életem, kiérdemelted azzal ,hogy vissza hoztál az életbe, reményt adtál és megmutattad, hogy valójában milyen férfira vágyom az élettől... te voltál és vagy az egyetlen aki képes volt megérinteni a lelkem és most, hogy nemrégiben újra nyitottál felém tudom, hogy újra várnom kell arra, amíg ismét késznek érzed magad, hogy beengedj a te kis sebzett lelkedbe... várok rád hisz mi mást tehetnék senki mással nem érzem azt, amit veled, senki más mellett nem lelem a helyem, nem találom a lelki békém, mert te testesíted meg azt a férfit akire szükségem van és lenne... mert nincs két egyforma ember és pont ezért tisztában vagyok vele, hogy én már csupán téged vagyok képes magamhoz közel engedni, csak számodra vagyok képes felfedni lelkem, elmém és leginkább megnyitni a szívem, mert másban már nem bízok és mert már félek bízni, hinni az emberekben, csupán egyedül te voltál képes az én várfalamon áttörni, hitet, bizalmat kivívni magadnak és innentől tiszta sor csupán rád lenne szükségem... élem tovább az életem, ahogyan eddig is, de nem keresgélek, mert megtaláltam azt akit mind ez idáig kerestem... mi sem bizonyítja jobban, mint ahogyan elbeszéljük a múltunkat és mindig találunk némi közös pontot benne... újabbat és újabbat, mintha mindig valahol nagyon közel egymáshoz zajlott volna az életünk és most jött el annak az ideje, hogy keresztezzék is egymást... én már nem keresgélek, nem igaz, hogy nem lenne még hozzá erőm, ooooh dehogy nem! Hazudnék magamnak is és neked is, ha ezt mondnám... hiszen okkal jelenti a nevem azt, hogy harc, harcos nő... ez mintha egész életem margójára rá nyomta volna a pecsétet születésemtől kezdve... igen mindenért és mindenkiért piszkosul megkellet harcolnom, soha semmit nem kaptam ingyen, fej törés, küzdelem nélkül... és talán ezért is körvonalazodik bennem most olyan kristály tisztán az, hogy én megtaláltam azt amit keresek, A férfit... ami tőlem telik én úgy érzem megteszem és megfogom tenni a továbbiakban is, de leginkább most már csak türelmesnek kell lennem és várnom kell, amíg rá jössz, hogy neked is szükséged van rám... hogy érdemesnek tartasz arra, hogy megadd az esélyt, hogy becsókoljam szíved összes sebét szép lassan, idővel... hogy megpróbálj újra megbízni valakiben...hogy hagyd valakinek újra, hogy szeressen és gondodat viselje, dédelgessen és, hogy hagyd a szívednek, hogy újra szerethessen, érezhessen és ne foszd meg saját magadtól a boldogságot, az érzéseket... mert nélkülük silány és zord a világ... várok, hiszen mi más tehetnék? És reménykedem, hogy egyszer szükséged lesz rám, ahogy énnekem te rád...




Mert én csupán: "Szeretnélek szeretni és megosztani veled, hogy hiába tűnik nehéznek valójában mindent lehet."
   

2018. július 3., kedd

A nap, amikor örökre szabaddá teszem magam

Már jó ideje ugyan, hogy elhagytalak és új életet kezdtem a szó legmerészebb értelmében, hiszen a régit porrá zúztad és engem vele együtt... panaszra egy szavam sem lehet hiszen ahhoz képest, hogy akkor hol voltam és mára hová jutottam ég és föld a különbség... a gond csupán annyi, hogy még mindig félek tőled valamennyire a szívem legmélyén és ezért nem tudtalak teljesen kizárni az életemből... tudom, hogy sajnos az emlékedtől soha nem fogok tudni megszabadulni és a sebektől sem amit a szívemen, meg a lelkemen ejtettél... a fizikai sebeim, a zúzódások, a monoklim, a kék-zöld foltjaim ugyan begyógyultak, de a lelkembe végzetes sebek maradtak, ezeket nem lehet meggyógyítani semmilyen gyógymóddal... tanulságként ott fognak tátongani életem végéig... de a mai lesz az a nap amikor utoljára mérgezed az életem, utoljára nézem meg a profilod, bármely képed vagy bejegyzésed, mert eddig sajnos a lelkem nem állt készen arra, hogy időnként nézzek rá nem azért, mert bármit is akarnék tőled, csupán így nyertem megnyugvást, hogy nem kell félnem tőled, mert épp egyébbel vagy elfoglalva... de a mai nappal belátom, hogy ez is csak egy görcsös pót cselekvés amivel saját  magam ellen és a saját lelki békém ellen teszek... magyarázhatom magamnak nap estig, hogy ettől nyugodtabb vagyok, de leginkább csak minden alkalommal feltépek egy sebet és bekukkantok alája... így hát bármilyen nehéz is legyen mától legyen ez az a nap amikor többé nem teszem ezt saját magammal, így is arra törekedve, hogy megszabaduljak tőled amennyire  csak bírok és  a történtek után csak lehet... hiszen kinek van szüksége egy narcisztikus, bordellineos, agresszív pszichopata energia vámpírra az életében.. még csak így interneten keresztül is ártalmas vagy az emberekre... a mai nap az utolsó innentől kezdve nem hagyom, hogy még így se a boldogságom, a lelki békém útjába állj!

2018. július 1., vasárnap

Körülötte forog


Az az egyetlen gond az esős napokkal, hogy olyankor az ember még az átlagosnál is többet gondolkodik... habár ez most, így egymagában nem is teljesen lenne igaz, ha csupán magamból indulok ki, hiszen az utóbbi időben kicsit olyan érzés leng körül, hogy elvesztem.. valahogyan nem igazán kapom a helyem a saját életemben, a mindennapjaimban... fura érzés, mintha nem lennék önmagam... teszem a dolgokat amiket tennem kell, de úgy érzem egyik sincsen igazán hatással rám.. valahogyan úgy vagyok vele, mintha nem a szívemből cselekednék, hanem annak függvényében, hogy éppen miről van szó kötelességből vagy szívességből... én a lány, akit mindig a szíve hajt, az aki mindig kedvtelésből csinálja a dolgait és lényegében bármit tesz abba szíve lelke benne van, hanem inkább neki sem fog... tudom, hogy nehéz időszakon vagyok túl, azzal is tisztában vagyok, hogy gyökeres változáson ment át az életem és, hogy ezek mind hatással vannak a jelenlegi állapotomra, de így még talán soha sem éreztem magamat, hiszen minden szembe jövő ajánlatra, lehetőségre igent mondok, úgyhogy igenis pörög körülöttem az élet, nem vagyok befásulva, nem élek monotonon, gyakorlatilag naponta feszegetem a saját határaimat és új dolgokba kezdek bele, olyasmiket próbálok ki amiket eddig még nem... csupán az a baj, hogy egyiknél sem érzem, hogy hatással lenne a szívemre, a lelkemre... valahogy csak minden történik, de mintha nem érintené meg a lelkemet semmi és ez számomra szokatlan és zavaró, mert én soha nem voltam ilyen ember... és lássuk be nem is szeretnék lenni... még ha fájdalmas dolgokon is mentem át, de túl éltem és hiszem, hogy maradt még bennem annyi erő, hogy ezután is megbirkózok valahogyan a gondokkal, problémákkal, fájdalmas élet helyzetekkel, de semmi szín alatt nem szeretnék úgy élni, hogy a körülöttem történő események amiknek megteremtője vagyok, gyökeres része vagyok ne legyenek hatással a lelkemre, ne éljem meg őket teljesen, ne érezzem át... hiszen érzések nélkül mi értelme??? Akkor inkább nem kérem, nincs rá szükségem... ha már valamit csinálok, azt csináljam teljesen szívvel, lélekkel vagy sehogyan... és az életemet is, így szeretném élni vagy teljes lángon vagy akkor inkább hagyjuk a francba... vállalok bármit és csinálom amíg bírom, de nem csak élni szeretnék, hanem megélni, átélni mindazt amiben vagyok... és akkor itt van ő... itt vagy te! Tudod furcsa érzés úgy élni a napjaimat, hogy ezeken a gondolatokon rágódom gyakorlatilag bármelyik szabad pillanatomba, hogy miért nem hoznak lázba azok a dolgok amiket imádok... egy utazás... a tengerpart... a napsütés... egy jó kávé... a kedvenc zeném... a barátaim társasága... vagy bármi... zakatol és kattog megállíthatatlan ezen az agyam és nem kis ideje és akkor megpillantalak téged a munka helyed előtt, pedig csak háttal állsz nekem és hirtelen átjár egy fura bizsergés, a szám mosolyra görbül és a lábaim úgy visznek tovább, mintha repkednék és pár perc múltán tudatosul bennem, hogy érzek... ezt éreztem végre és ez az érzés átjárta az egész lényemet, magával ragadott valami fura boldog érzés, megtelt a szívem érzéssel, szeretettel, örömmel, reménnyel és mindezt te váltottad ki a puszta jelenléteddel... aztán a minap ... felébredek és még kicsit mélázok az ágyban, pár gondolat erejéig nem jön, hogy megmozduljak, mint aki erőt próbál gyűjteni az adott naphoz, hogy na egy újabb nap, próbáljunk meg ma is élni, ne csak túl élni és ebben a reggeli bágyadt állapotomban a telefonomért nyúlok és a pillanat töredéke alatt teljesen magamhoz térek, ahogyan megpillantom a profilképed a felvillanó képernyőm jobb oldalában, ami már azonnal jelzi, hogy írtál... amire ez a gondolat tudatosul bennem már a gyomromat is izgalom járja át, a lábaim mintha önálló életre keltek volna, úgy pattintanak ki az ágyból és egyenesen a víz forralóhoz siettetnek.. útközben pedig mosolyra húzott ajkakkal szökdécselve akár egy balerina olvasom a rövid, de tömör és mindennél többet mondó üzeneted és türelmetlenül várom, hogy kész legyen a kávém és az első korty pezsdítő erejét arra használhassam, hogy válaszoljak neked... pár percig ujjaimat a bögrém köré fonva el is kalandoztak a gondolataim és újra belém tört az érzés, hogy élek... végre ismét megmozdult valami bennem és érzem, hogy élek, lélegzem és rád gondolok, mosoly ül az arcomon, életerőt érzek magamban és rendíthetetlenül sok pozitív gondolat cikázik a fejemben, tervek a mai napomra és csak a jövőkép lebeg előttem.. rövid üzeneteddel bearanyoztad a napomat, a reggelem... az életem... és ha te ez tudnád... bár tudnád... éreznéd.... akkor ezen az esős estén itt jogosan töprengek ezen, hogy miért szembesülök újra és újra azzal, hogy lassan hónapok óta csak te gyakorolsz hatást rám, csak te váltasz ki érzést belőlem... csak te vagy képes rá...és én mindeközben tényleg próbálkozom minden mással, bármi mással foglalkozni, lekötni minden egyes szabad percem, csak nem veled és nem olyan dolgokkal amihez közöd lenne.. és néha még is rohadtul azaz érzésem van, hogy ez az egész még is olyan, mint egy ördögi kör... miért nem engedsz el? miért nem enged el? főleg, hogyha nincs is igazán szükséged rám... folyton ezzel szembesülök, hogy mennyire szükségem van rád, hogy egyedül te vagy képes hatást gyakorolni rám... csupán te váltasz ki belőlem érzéseket... érzelmeket... hogy csak rád vágyom és, hogy csak körülötted forog az életem... mintha aki megrekedt egy szinten és nem igazán tiszta, hogy miért... mert már nem akkor a vágy bennem, hogy ne tudnám megállni, hogy ne keresselek... mert túl vagyok ezeken a kezdeti heves érzéseken amikor csak rajtad járt folyton az agyam, talán egy pillanatra sem bírtalak kiverni a fejemből... szinte épphogy nem csak rólad szólt az életem... nem volt perc, hogy ne rád gondoltam volna, ne rólad képzelegtem volna, ne veled kapcsolatos álmokat kergettem volna... alig bírtam elnyomni magamban a cselekvési kényszert, hogy ne keresselek, hogy ne írjak neked... hogy ne lessem, hogy éppen aktív vagye... posztoltále valami újat esetleg vagy csak ok nélkül a képeidet görgessem újra és újra, amíg már lassan egymás után tudtam őket sorrendbe... vagy ha éppen a hangod hiányzott meghallgattam valamelyik dalodat... de ezek már elmúltak, már nem fojtogatnak ezek a vágyak, a tenni akarás, már rég eltudlak engedni, olyannyira, hogy ha te nem keresel akkor én nem kereslek...az adatlapod is egy héten esetleg egyszer ha megnézem... hogy aktív vagye már egyáltalán nem lesem, gyakorlatilag már tényleg ott tartok, hogy ha keresel akkor reagálok rá és ennyi, ha nem teszed akkor maximum elalvás előtt pár kosza gondolat erejéig eljátszadozom, hogy mi lett volna ha? De rajtad áll vagy bukik immáron minden, már hónapok óta... és akkor természetesen ezek az események sorozata feltöri belőlem a kérdést, valahol jogosan, hogy akkor még is miért nem a felejtés útja fele haladok egyre inkább... hogy ha a tetteimmel már csak egyre ellöklek legalábbis próbállak... és aki ismer az tudja, hogy nálam ezek már óriási lépések az elengedés irányában, mert akit én az életembe akarok és szeretek azzal közel nem így bánok és viselkedem, legyen az csupán ismerős... és még is... te mivel vagy másabb? több? különlegesebb, mint bárki más? Mindenki mással így történt eddigi életem során, akkor veled miért nem? Veled miért van az, hogy minden ilyen feleszmélés arra következtet és egyre jobban tudatosítja bennem, hogy érzést újabban csak te vagy képes kiváltani belőlem, annak ellenére, hogy én semmit nem teszek az ügy érdekében csak eltávolodni próbálok tőled...mindez ellenére pedig csak egyre kristály tisztább bennem, hogy nemhogy eltávolodnék tőled, hanem folyamatosan csak azt érzem, hogy az érzéseim mélyülnek irányodba és, hogy úgy kötődöm hozzád, ahogyan talán még soha senkihez.. de, hogy miért és vane értelme, létezik olyan, hogy közös jövőnk, arra maximum a sors ha tudja a választ... a kulcs a te kezedben és, hogy mit kezdesz vele az a te döntésed, mert én már nem teszek érte semmit még várok, mindaddig amíg nem találom meg azt, ami ismét érzéseket képes kiváltani belőlem, azokat a dolgokat, amik újra lázba hoznak... de teszem a dolgom és próbálkozom folyamatosan tovább, nem várok rád... és úgy érzem, hogy amint megtalálom ezt a valamit vagy éppen valakit habozás nélkül tovább fogok állni, mert ha nem tudsz és tudtál értékelni, akkor vess magadra és úgy érzem ami tőlem függőt már mindent megtettem, úgyhogy ez a minimum, amit megérdemlek, hogy valaki értékeljen igazán, tiszteljen és szeressen úgy, ahogyan én téged... és olyannak fogadjon el, amilyen vagyok...  így, ahogy vagyok lássa bennem a jót, a rosszat, a szépet és mindennel együtt elfogadjon...úgyhogy, igen ha megtalál vagy megtalálom habozás nélkül teljesen tovább lépek... tehát, hogy itt leszeke még neked mire rá jössz, hogy szükséged lenne rám vagy éppen, hogy mit vesztettél? Nem tudom, de már rég nem teszek értünk semmit, csupán a lelkem és a szívem raboskodik már nálad...nem akarok tőled függni, az érzelmi rabod lenni... igazából nem csak neked senkié sem...nem akarom, hogy az életem bárkitől is függjön saját magamon kívül... saját magam akarok egy egészet alkotni és valakivel együtt élni, nem kiegészülni és vele válni csak egésszé...főleg, hogy a testem és az agyam már rég messze vannak és azon ügyködnek, hogy mindent magukkal vigyenek.. hogy mi a mi történetünk vége előbb utóbb kiderül... hogy fogoke valaha kelleni neked... szükséged lesze valamikor is igazán rám... és ha igen, akkor még itt leszeke neked vagy már késő lesz? Nem tudom és nem is tudhatom, De azt jó ha tudod, hogy mindennek te vagy csupán az oka, az egyedüli felelőse bárhogyan is történjen




...

2018. június 19., kedd

Ismét úton


Ismét úton... így egy év távlatából, érdekes vissza gondolni, hogy mennyi mindenre képes csupán egy év... tavaly kisírt szemekkel, idén új reményekkel, de ismét csak úton az úti cél bár nagyjából ugyanaz... az utazás oka, mértje egészen más... tavaly még remélni sem mertem volna, hogy újra jól lehetek, újra bizakodhatok, újra reménykedhetek egy normálisának mondható életről, talán egy egészséges kapcsolatról vagy éppen arról, hogy utazgathassak és nem menekülés céljából, hanem kedvtelésből, kikapcsolódás végett... egy év ha úgy vesszük nem is olyan hosszú és még is mennyi mindenre képes... ma reggel amíg a bőröndömmel gurultam ki az állomásra egy egészén különleges érzés ragadott magával... ott egy pillanatra olyan volt, mintha minden összeállott volna... és ilyenkor döbbensz rá csupán egy pillanat erejére... ott volt minden és tökéletes volt... ahogyan a boldogságot is ott libeg legtöbbször az orrunk előtt és még sem vesszük észre hanem elrohanunk mellette anélkül, hogy érzékelnénk... pedig ott van... de csak nézünk és nem látunk... ebben a pillanatban ott volt minden... körülöttem állt mindenki aki igazán fontos... a kiskutyám nagy igéző szemeivel nézett rám, mint ki tudta, hogy még el sem mentem, deee tudjam, hogy ő már most vár haza... édesanyám az ölében fogta miközben búcsúzásképpen körbe csókoltam... édesapám nagy figyelemmel kutatta a megfelelő vagont, hogy hová kell felülnöm... a jegyre pillantva tudatosult bennem, hogy a székem száma éppen a kedvenc és egyben a szerencse számomra szól... és a szemem sarkából megláttam azt a férfit, akinek a mosolyánál nincs talán szebb ezen az egész föld kerekségen... ilyenkor átjárt újra azaz érzés,  hogy végre rendben van a lelkem és tele új kaland vággyal, új reményekkel vágok neki ennek az utazásnak, ahhoz képest, hogy egy évvel ez előtt a szorongástól voltam sápadt és a pánik roham kerülgetett és menekülnöm kellett attól a férfitól aki állítólag szeretett...

2018. március 11., vasárnap

Vele megelégszem...

" Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, vele szentül élek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig, vagy holtáig hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. "



Veled megelégszem, veled beérem, hozzád hű leszek, mert veled eltudok képzelni egy életet.

Az igazi vesztesség

                                 
Tudod... ilyenkor jön el az a szörnyű felismerés az ember életében, amikor az igazi vesztességgel szemesül... ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy máskor mennyi mindenért nyivákolunk szinte mondhatni, hogy fölöslegesen, mert amikor igazi tragédia történik az ember életében, akkor döbben rá, hogy ezek a valódi szörnyűségek az igazi vesztességek és nem azok a problémák amikért a hétköznapjaikban szinte nap, mint nap nyafogunk és nyivákolunk... ilyenkor rá döbbenünk, hogy ezek mennyire nem számítanak, mennyire eltörpülnek... rá jövünk egyik pillanatról a másikra, hogy ezek igazából olyan mindennapi gondok amik csak az agyunkban és a szívünkben is csak az akaratunk hiányában, döntéseink és elhatározásaink hiányában élnek, léteznek bennünk, mert legtöbbször a gyávaságunkból fakadó félelmünkben nem vagyunk képesek meghozni, elhatározni magunkat, hogy tegyünk ellenük... gyávák vagyunk legtöbbször élni... inkább tengődünk és lengődünk a jól megszokott helyzetünkben és kurvára legtöbbször csupán ennyi a baj, hogy egyszerűen nem is akarunk tovább lépni, túl lépni az adott szituáción ha kell újabbnál újabb kifogásokat gyártunk saját magunknak, hogy miért ne... csak még egy kicsit... csak még ma... csak még ezt... még idő kell... még félek... még még csak csak... csak egy nagy büdös ló faszt...ha igazán fájna tennél ellene... neked csak éppen kurvára kényelmes és amíg nem jön jobb amiről azt gondolod, hogy igenis érdemes időt szánni rá.. vagy nem érzed úgy, hogy na ez már igazán fáj addig ülsz basszus a szarral teli gödör fenekén... már szinte észre sem veszed, hogy nem a fájdalom, a vesztesség ami ott tart hanem a megszokás és az, hogy a fejedbe vetted, hogy te nélküle nem lehetsz boldog... neked egyszerűen nem szabad... de ő még él! tudod ez a különbség ő még él és ő már él nélküled.... nem.. ne mond nekem, hogy igazán fáj.. ne mond nekem, hogy ez neked mennyire nem jó.. ne.. ne értsd félre tudom, hogy kurvára nem jó, csak te már annyira hozzászoktattad magad, hogy észre sem veszed, hogy mennyire nem jó... elkényelmesedtél ebben a helyzetben, ebben az állapotban, hogy már nincs akaratod és nem is igazán próbálkozol, hogy tegyél ellene valamit... ülsz karba tett kézzel a szar mélyén és gyakorlatilag elfogadtattad magaddal, hogy nem tudsz mit tenni, ha valami olyasmi történik akkor meg éppen védőbástyaként vagy kifogásként használod, á én nem tudom, mert még nem léptem túl rajta... de mikor akarsz majd élni??? mert úgy vélem, hogy a felismerés ami szerint elvesztegetsz egy csomó időt valaki olyan ember gyászolására, aki még életben van, a kapcsolatotok gyászolására ami megfeneklett... fájdalmas, szomorú, de ilyen mind annyiunkkal megtörtént már... ha nem is pont ilyen, de hasonló... és túl léptünk rajta... hogy miért? mert akartuk és mert tettünk ellene... nekem is megfeneklett a jegyességem, amiből azt hittem házasság, meg gyerek lesz... megadtam a megfelelő időt a gyászolására, az elengedésére... és ezt kapd ki, tudom, hogy olyan kapcsolat nem lesz több az életembe, mint vele volt, de valami oka még is volt ha most külön vagyunk és ettől még szeretnek egyszer egy párt, egy kapcsolatot, egy családot... mert előbb útobb rá jövünk és rá kell, hogy jöjjünk, hogy mindettől függetlenül élnünk kell tovább az életünket, akármennyire nehéz...mert az idő nem áll meg.. feltettél mindent egy lányra, aki faképnél hagyott... és, hogy ez miért történt így arra te magad kell választ találj... ezt más nem adhatja meg neked... viszont ha akarod hanem elfog jönni egy fordulópont ami haza fog vágni és egyből átesel a másik oldalra, ami átértékel benned szinte mindent... például egy közeli család tagod elvesztése... s kívánom, hogy ne így legyen... hallgass persze az érzéseidre, menj a szíved után... de a múltba tekintve felfoghatod úgy is a történteket, hogy valamiért így kellett alakuljon az élet utad... talán azért, mert valami sokkal jobb vár rád, aminek igenis a befogadására ki kell nyitnod a szíved... esélyt kell adj, ahhoz, hogy bármi változni tudjon... előbb utóbb, hiába zárod el a szíved ezer lány elől, egynek úgyis kifogod nyitni újra... mert ilyen az élet... akármilyen fájdalommal, küzdelemmel, igazságtalansággal bármivel nézzünk szembe úgyis megy tovább... amit kaptunk és ami már beköszöntött az életünkbe azon már nem változtathatunk... nyalogassuk egy ideig a sebeinket és ez eddig rendben is lenne, de egy idő után be kell lássuk, hogy a múltat megváltoztatni nem tudjuk, a jövőt hiába féljük... a jelen... az itt és a most amink van... semmi többünk... a mostot kell megéljük úgy ahogy tudjuk... csak az amit alakítani tudunk úgy, hogy abban a jelen pillanatban jól érezzük magunkat, ez által megkönnyítve és megszépítve az adott pillanatot, hogy majd elmúlva is szépnek tűnjön... és minden percben abban reménykedve, hogy ez által jobb lesz a jövőnk is... fel kell vennünk a harcot, mindennel amivel tudjuk... héjj igen te kis harcos! aki most ezt olvasod bármennyire is fáradt legyél, kétségbe esett... állj fel és indulj el.. mert nem várhatod azt, hogy csak elmúljon az életed... mert félsz attól, hogy újra csalódni fogsz... igen ez nem titok valószínű, hogy fogsz még sokszor... ahogyan minden dalnak van egy vége, egy utolsó hangjegye, de emiatt butaság lenne ne élvezni a zenét... így kell felfognunk az életet is.. padlóra küld majd jó párszor, de ha fel kell állni és legalább elindulni valamerre, aztán lassan kialakul... ideig óráig üldögélhetsz ott lent, de fel kell állnod... és ne egy tragédia legyen ami rádöbbent arra, hogy már késő... már nem tudsz változtatni a dolgokon... nagytata, te aki már sajnos nem vagy köztünk, de biztos vagyok bárhol is légy onnan vigyázol mi ránk, neked ígérem meg, hogy nem adom fel! megpróbálom kihozni magamból a legtöbbet, próbálok tenni a dolgokért, ahogy az erőm bírja... nem mondom nem lesznek pillanatok amikor meginogok, elgyengülök, de olyankor leülök és megpihennek... de nem... nem fogom várni, hogy csak elmúljon az életem... sajnos ezekre a dolgokra a te halálod világított rá még erőteljesebben, mert igen hajlamos vagyok odázni és halogatni a dolgokat, de most szembesültem azzal, hogy veled kapcsolatban már semmin nem tudok változtatni... már nincs tovább... addig kellett volna amíg itt voltál közöttünk... és ez sajnos mindennel így van... halálos ágyadon hiába próbáltunk azzal reményt önteni beléd, hogy jön a tavasz és a kiskutyám el kell vidd még sétálni, hiszen úgy szeret és te is úgy kerested minden alkalommal amikor meglátogattunk... de ezekre már nem maradt alkalom, egyrészt valahol te is feladtad a harcot... de nem hibáztatlak... elfogadom... ezen leszek... emlékeimben azonban élni fogsz mindörökre, ahogyan immáron hiányozni is minden családi összejövetelről, de szeretni mindig foglak és abban is biztos vagyok, hogy nem lesz nap amikor ne jutnál eszembe! de feladni nem fogom soha, megélem ezt az életet, ahogy csak tudom, hogy büszke lehess rám, ígérem! Viszlát nagytata, már most nagyon hiányzol, nagyon szeretlek és soha nem feledlek! Köszönöm, hogy te lehettél a nagytatám, köszönöm a rengeteg szép emléket, a támogatást, hogy az életem része voltál! te pedig kedves harcos, olvasó.. kérlek te se add fel, bármilyen nehéz is legyen, merj élni... merd megélni az életet, használd ki a lehetőségeket, ragadd meg a pillanatot és meglásd eljön az a pont, amikor már nem kell azon gondolkodj, hogy hogyan legyél boldog.. egyszerűen csak érezni fogod, csak emeld fel a fejed és menj előre, mert mindig lesz mitől tartani, félni, de nem engedhetjük meg, hogy ez határozza meg az életünket... csak a jelenünk van, mondd ki mit érzel,tölts időt a szeretteid körében, vedd meg amire vágysz... élj! merj élni, még akkor is ha néha úgy fáj, hogy ordítani tudnál, mert csak úgy találhatnak meg a szép dolgok is... én meg hinni akarom azt, és hinni akarok annak aki azt mondta, hogy fogok tudni még ennél jobban is szeretni... és tudod mit? te is! én viszont, hozzá tenném azt, hogy fognak még ennél jobban is szeretni, úgy, ahogy azt most még elképzelni sem tudod és boldog leszel, leszel még olyan boldog amilyen még soha nem voltál!




2018. február 27., kedd

Mihez kezdjek ezzel a sok szeretettel?

Mihez kezdjek ezzel a sok szeretettel? Neked szánom mindet! De neked úgy tűnik nincs szükséged rá... :(  néha nagyon nehéz várni rád... s lehangol, hogy bármennyire szívemből teszem talán soha sem fogok kelleni neked...és a rosszabb napjaimon csupán egy sohavégetnemérős várakozásnak tűnik... úgy érzem egy fikarcnyi félsz sincs benned, hogy talán addig váratatsz magadra, míg más elragad, mert nem fél megragadni egy lehetőséget és megpróbálni... és talán hagyni fogom csupán azért, mert ő soha nem lesz te, de legalább érdeklem... foglalkozik velem... mert nőből vagyok... mert egyszerűen ember vagyok és alap szükségletem ahogyan minden érző léleknek... nem vágyom sokra csupán szar érzés ha történik velem valami és megszeretném osztatni veled akkor nem vagy sehol... vagy megírom neked, de még néha válaszra sem méltatsz... néha őrülten jó lenne megosztani veled egy fáradt nap végén a napi eseményeket.. vagy csupán a fejem a válladra hajtani és egy percre megpihenni rajta... megszorítani a kezed... átölelni a derekad... csókot nyomni a szádra... álomba szenderülni melletted...  de érdekellek én? Mért nem mutatod, érezteted? Mért nem hagyod, hogy szeresselek? Ha tudnád mennyire tudnálak... hiszen még semmit sem láttál vagy éreztél belőle... semmit!... bár tudnád, mennyire tudnálak tisztelni és becsülni, mint társamat... mennyire büszke lennék, hogy TE az én párom vagy! Senki másé és senki más pont TE! Te ki megmentetted a lelkem, aki vissza adtad a hitem és a reményt... az örömöt és a boldogságot a lelkembe... te ki ráébresztettél, hogy igen is tudok még újra szeretni, hinni és bízni.. és leginkább te benned! Aki a fény vagy az éltembe... képes lévén újra és újra bearanyozni azt... te benned hiszek én csupán... és szeretném ha megragadnád a kezem és végig vezetnél ezen az életen... mert úgy érzem, hogy az én lelkem és szívem a te karjaidban van csupán biztonságban... ahová te vezetsz oda kérdés nélkül, vakon bízva követnélek, mert ez vagy TE nekem! A férfi akivel megelégszem egy életre, akihez hű lennék mindörökké, akit igaz társamnak fogadnék egy életre... mert lehet, hogy van szebb, sármosabb, izmosabb, fiatalabb, gazdagabb, helyesebb, beszédesebb, okosabb, idősebb, figyelmesebb, huncutabb, makacsabb, szerényebb, tapasztaltabb, őszintébb, erélyesebb, férfiasabb, csúfabb, zárkozotabb, melegebb szívű, viccesebb, gyengédebb, sportosabb, macsóbb, talpraesettebb vagy bármilyen, DE olyan mint te nincs még egy! És egyik sem kellene, mert nekem TE kellesz pontosan így ahogy vagy, mert egyszerűen így vagy tökéletes számomra!!! Mért nem lehet? Mért nem adsz nekünk legalább egy esélyt? Egy lehetőséget? Ennyit sem érdemlünk? Érdemlek? Ki sem próbálnád milyenek lennénk vagy lehetnénk együtt? Miért nem? Miért? Miért? Miért?

2017. október 23., hétfő

Köszönettel neked!

Köszönöm, hogy megismerhettelek hiszen te voltál az egyetlen aki életem mélypontjából kitudtál rántani. Újra reményt és hitet adtál. Kimozdítottál a mélypontról, újra mosolyt csaltál a szívembe, hogy ez által az arcomon levő mosoly is végre öszinte lehessen és ne csak megjátszott. Elképesztően hálás vagyok ezért, hogy vissza adtad az emberekbe, a kapcsolatokba maga az életbe és a világba vetett hitem. Igen, megmutattad és te egyedül olyan módon, hogy el is tudjam hinni, hogy igen képes leszek még én is boldog lenni, képes leszek újra szeretni és igen neked elhiszem, hogy ahogy ennek rémálomnak vége és sikerül újra visszanyernem a teljes lelkibékém és készen állok egy új kapcsolatra és most már a történtek után megvállogatva, hogy kivel akkor igen, neked elhiszem, hogy képes leszek/vagyok még ennél is jobban szeretni. Köszönöm, hogy megmutattad, hogy igenis vannak még jó emberek, akik képesek tisztelni és megbecsülni a másikat, akik öszinték és korrektek tudnak lenni, még akkor is fájdalmas az igazság. Megmutattad, hogy vannak még ilyenek, ritkák, de vannak. Nagyon köszönöm és elképesztően hálás vagyok, nem tudom, hogy te hogyan élted meg azt az éjszakát, de nekem elképesztően sokat jelentett és főleg így utolag, ahogy vissza gondolok amennyi mindent elbeszéltük és azok a dolgok által amennyi mindent kaptam, tanultam tőled, az számomra egy felbecsülhetetlen kincs, már akkor éreztem, hogy nagyon sokat jelentett és segített, de azóta is amik ott elhangzottak az a mankóm a mindennapjaimban, az ad erőt, hogy igen is fel a fejjel és csináld tovább, az ami megmutassa, hogy igen végre a helyes úton járok és bár még rengeteg erőfeszítést és energiát fog igényelni, de most már egyre pozitívabban kirajzolodik előttem és érzem, hogy most már neked köszönhetően minden rendbe jön. Igen bevallom, nem telik el nap, hogy ne gondolnék a veled átbeszélt éjszakára és minden nap el ne mondanám magamban, hogy mennyitr hálás vagyok neked mindezért, aminek talán te tudatában sem vagy, hogy mekkora hatással voltál rám vagy, hogy mennyit segítettél azzal, hogy megadtad ezt az óriási kezdő lökést. Úgy éreztem, megértett az idő, hogy ezt neked is elmondjam, mert egyszerűen csak szeretném, hogy tudd. Elképesztően hálás vagyok neked és nagyon szépen köszönöm! Soha nem fogom tudni ezt neked elégszer megköszönni vagy kifejezni ahogyan valójában érzem, ezt az egyet bánom. Köszönöm!

2017. január 6., péntek

Változás

Sorsunk kifürkészhetetlen... az elmúlt időszakban rengetek embert megismertem... rengeteg emberhez volt szerencsém... mindegyikkel elbeszélgetni kicsit... mindannyian máshonnan jöttek és más dolgokat képviseltek... voltak akik azóta életem részévé váltak, mások viszont csak beszóltak, majd tovább álltak, de mindannyiuknak megvolt még is a maga szerepe... megtanultam, hogy ami állandónak tűnik az nem is biztos, hogy örökké fog tartani... és amiről azt mondod, hogy nem történhet meg az pedig még is bekövetkezik... nem látunk és nem is fogunk soha a jövőbe látni... még is ebben rejlik az élet szépsége... sokszor csak várunk... valamire... valakire... várakozunk, ahelyett, hogy lépnénk... pedig mindhiába... aminek meg kell az úgyis megfog történni... és aminek nem kell ahhoz úgyis mindhiába ragaszkodunk... úgyis elfogjuk veszíteni, bármennyire görcsösen is rántjuk magunkhoz... és így van ez a várakozással is... vársz vagy lépsz? nem számít... ha ott az idő és te nem lépsz... akkor lépnek majd helyetted... és innentől már nincs visszaút... változás következik be... de úgy is megfog történni, aminek be kellett következnie... és ez a változás az életed része lesz akár akarod akár nem... akár egy fuvallat... összeborzolja a hajad és onnantól már minden más... akárhogyan igazítod az a frizura már nem lesz a régi... attól még lehet szép... de már másként lesz szép... így van ez a változással is, az életed ilyenkor keresztúthoz érkezik és innentől kezdve két dolgot tehetsz... a legtöbbünk próbál ragaszkodni ahhoz az önmagához aki addig volt... azokhoz az értékekhez amiket addig képviselt és próbál leginkább fittyet hányni arra, hogy a változás már bekövetkezett, hiába akarsz a régi ösvényen amin jöttél visszarohanni és a régi önmagadat keresni, mert lehetetlen és immáron már fölösleges is, azaz ember már nem létezik... azaz út már nem járható... igen valamikor biztonságos volt és leginkább ez amit nem tudunk elfogadni... úgy érezzük a változás beálltakor, hogy minden a feje tetejére állt, már semmi sem biztos és nincs amibe kapaszkodni ezért inkább a legkönnyebbnek és legegyszerűbbnek tűnő megoldást válasszuk, hogy menjünk vissza s nézzünk vissza oda ahonnan jöttünk... ez lenne a biztonság...a biztonságod... de az már a múlt és el kell engednünk... előbb utóbb úgyis el kell... a jövő pedig előttünk áll... igen a talaj ingoványos és ismeretlen... nem tudjuk mi lesz... nem tudjuk hová vezet... az elején még azt sem tudjuk talán, hogy pontosan mit akarunk, mihez akarunk kezdeni és legfőképpen még saját magunkat sem ismerjük... hiszen megváltozunk... emiatt lesznek akik elhagynak... lesznek akik pedig majd megpróbálnak megérteni és tovább jönni velünk az előttünk álló úton... és valahogyan így érkezünk el a második dologhoz amit tehetünk... és talán itt jön el az a pont is amikor a keresztút leegyszerűsödik és kezdünk tisztán látni, hogy az utunk nem vezet máshová igazából csak előre... meg kell tanulnunk a jelenben élni... örülni a mának és annak apróságainak... meg kell tanulnunk értékelni a most-ot... és legfőképpen meg kell ismerkedünk az új önmagunkkal, el kell fogadnunk őt... nem magunktól lettünk ilyenek és legnagyobb részt ez nem is választható... a történések.. az események tettek ilyenné.. ugyan alakíthatjuk még magunkat, de a mély sebeket amiket ejtettek rajtunk már nem vetkőzhetjük le... azt egy életen át magunkkal visszük és mindig tudni fogjuk, hogy ez miért történt velünk... miért lettünk ilyenek... éppen ezért igenis fontos megismerni a másikat... hagyni beszélni és türelmesen végighallgatni,,. mert minden mertnek van egy mértje... nem elítélni kell hanem megérteni... legalább megpróbálni megérteni valakit mielőtt rábélyegeznénk egy előítéletet... ugyanígy a nagy változások után türelmesek kell legyünk önmagunkkal is és megismerni az új énünket és megérteni, ha kell felfedezni, de ahhoz, hogy másokhoz nyitni tudjunk előre magunkkal kell elszámoljunk és tisztában legyünk... azután újra merhetünk álmodni és tervezni... velem is ez történt... a változás bekövetkezett... és leginkább a lány aki voltam, aki imádta a bonyolult dolgokat most már irtózik tőlük... most leginkább az egyszerűségre törekszik... a tiszta és szép egyszerű dolgokra... egyszerűen szeretni és szeretve lenni... egyszerűen boldog lenni... nem vágyik már nagy dolgokra... nem telhetetlen többé... leültették... padlóra küldték... de felállt... nem hasonlít már sok mindenben a régi mivoltára, de az nem azt jelenti, hogy az új világnézete bármivel is rosszabb lenne... sőt... csak már nem bonyolult... már nem akar a múltban élni... és óriási nagy terveket sem szőni... csak egyszerűen élni és boldog lenni... itt és most... kihasználni a jelent, azt ami megadatik... csupán oda akar tartozni, ahol szeretik és ahová a szíve húz... őrült lenni és a vágyainak... a megérzéseinek élni... egy kis családot hatalmas szeretettel... és leginkább nem gondolni arra, hogy mi lesz majd ha újra csalódik...

2017. január 2., hétfő

Amikor még mosolyogni is fáj

Soha neeee ismerjétek meg azt a gyötrelmes érzést amikor a tükörbe nézel és megpróbálod mosolyra görbíteni a szájad... és nem megy... egyszerűen egy óriási fájdalom hasít a szívedbe... ami már nincs is... mert kitéptèk... inkább csak a hűlt helye... a tátongó űr... de egyszerűen még mosolyogni is fáj... és értelmetlen innen már...

SzSz




2016. április 27., szerda

Gyűlöllek

Érdekes dolog ez a gyűlölet vagy utálat... de most nagyon ezt érzem és mindez mellett irtóra dühös vagyok... és bár mondják, hogy néha az emberből a düh beszél... de nem hinném én veled kapcsolatban már ezen messze járok rég.... persze biztosan felerősíti... de nem csak ez beszél belőlem... mindent elnéztem neked... mindent megszerettem benne és úgy fogadtalak el ahogy voltál... pedig volt... rengeteg dolog volt amit kimondottan utáltam benned... de ahogy jobban megismertelek mindezek eltörpültek volt ami hamar volt ami csak később... ezek között volt amit mondtam is, hogy zavar... volt amit soha nem tettem szóvá... de semmi nem számított, mert beléd szerettem és minden eltűnt szép lassan... szép lassan már nem zavart annyira... majd egy idő után már szerettem a hibáidat is... ez a szeretet ereje... széppé tenni egy emberben mindent még azt is ami nem az... úgy szerettelek ahogy voltál és semmit nem változtattam volna rajtad... és mindezért mit kaptam én? hátba szúrtál... újra és újra... kést döftél a hátamba és nem egyszer... s ha ez még mindig nem lett volna elég... akkor, hogy biztos ami biztos legyen azt még jóóóól meg is forgattad... hazudtál... átbasztál... kihasználtál... kicsúfoltál... hülyének néztél és még sorolhatnám... nos hát akkor tudd meg... hogy utáltam a baleseted után nem voltál annyira képes, hogy a fogadból a hiányzó darabot kijavíttasd egy fogorvos segítségével, bár erősen adsz a külsőre... a kinézetre és társaira... nos akkor észre vehetnéd magadban is a külsődben rejlő hibákat nem csak bennem... elég piperkőc vagy és ennyire még sem voltál képes... pedig nagyon zavaró bárki számára aki szembenéz veled és alapból mindenki csak arra gondol, hogy hanyagság, hogy ennyire nem vagy képes magadért és nem másért... mivel elég sokat elárul bárkiről az ha szembenéznek veled és látják, hogy a fogaid rendben vannak vagy nem... utáltam a diasztémád... bár erről nem tehetsz és olyan is van akinek kimondottan tetszik... de én utálom bárkinél és egyáltalán nem tetszik és még is ezt sem tartottam problémának benned, mert elfogadtalak vele együtt, bár rettentően idétlennek találom bárki esetében... utáltam, hogy parasztul beszélsz... paraszt hanglejtéssel és az összes barátom kiröhögött a hátad mögött emiatt...bár én szebben fogalmaztam amikor rá kérdeztél és azt mondtam, hogy fura a hangod... nos nem fura volt csak parasztos... és látod itt az elő példa, hogy ugyanezért te mást leparasztoztál és kiröhögtél, hol ott se voltál különbb semmivel sem... utáltam, hogy tanulatlan vagy... hogy nem írjak butát... na jó kiegyezzünk egy butácskában... és ez leginkább nem a mindennapi dolgokban nyilvánult meg hanem a véleményeidben, a szörnyű helyesírásodban (tudom az enyém is távol áll a tökéletestől) és pont ezért valljuk be óriási lehet ott már a baj ahol még engem is zavar... főleg mikor 500x leírtam neked legalább azt a szót, hogy ÁLOM és te 501.re sem vetted észre és úgy is ÁLLOMnak írtad... hogy ne említsek a társai közül mást... aztán meg ott volt az amikor a saját szakmámon belül beszéltünk valamiről és elmondtam, hogy az a dolog hogyan működik és te még csak azért is jobban tudtad... akkor ez mit bizonyított??? a butaságod... nem tartom magam mindent tudónak, de egy gyógyszerésszel, nem egy gyógyszerről és annak hatásáról fogok vitázni, mert biztos jobban tudja a dolgokat mint én, mert az az ő szakmája... és nem fogok neki erősíteni 1001ig, hogy már pedig ez úgy van ahogy én mondom... na de kell ehhez is egy minimális inteligencia, hogy az ember belássa az ilyesmit... szóval azért az ember ha mást nem is ért Isten igazából, de a szakmáját azért csak tudja... elvégre azt tanulta töviről hegyire és csak azt gyakorolja nap, mint nap... és nem pont te fogod ebben lepipálni, akinek se egyeteme és még az érettségit sem elsőre hozta össze... vitázni olyanról amihez se te nem értesz igazán se én az meg megint más... de akkor is belátod, ha a másik jobban érvel és igaza van... nem még akkor is lehülyézed a másikat, hogy már pedig te nem tudod jól... mert már más érved nincs amivel felül kerekedhetnél rajta... utáltam benned, hogy nagyképű vagy... magad és a legjobb barátod Istennek tartod és mindenki mást hülyének nézel és még ráadássul egymással sem vagytok őszinték csak nagyoskodtok és vetítetek, hogy ki tűnjön vagányabb csórónak... utáltam, hogy lenéztél mindenkit magakörül egy minimális pár embert kivéve... mindenkiről flegma véleménnyel voltál ezt a pár embert leszámítva... utáltam, hogy csak az volt jó amit te csináltál vagy gondoltál... hol ott ez messze nem így volt... utáltam, hogy semmire nem voltál képes nemet mondani és ezért össze vissza ígértél mindenkinek mindent és a végén a negyedének sem voltál képes eleget tenni... egyenesen már gyűlöltem az üres ígéreteidet... ne ígérd meg ha úgysem tudod vagy egyáltalán nem is akarod betartani... utáltam még 1001 dolgot benned és még is őrülten szerettelek és szeretlek... bár mondják, hogy egy hajszál a különbség a gyűlölet és a szerelem között... talán így van... de még is óriási a különbség közted és köztem a rengeteg közös ellenére... és legfőképpen ez, hogy bármit és bármennyire  is utáltam benned és szerettelek és bármit megadtam volna neked, bármivel együtt elfogadtalak... mert így szerettelek a hibáiddal együtt.. így voltál és vagy jó... mert kinek nincsenek hibái??? de te ha az valóban szerettél is... is kibírtad és türelmetlenül vártad, legalább fele annyira, mint én azt, hogy végre találkozhassunk és utána ennyit tudtál mondani... egy övön aluli megjegyzést a kinézetemre... azok után, hogy ezerszer láttál már... pff ne haragudj meg, de nálam ez kritikán aluli... és csak téged minősít még inkább... azt, hogy egy gyökér vagy... egy gerinctelen féreg... akinek annyira nem volt és nem is lesz soha bátorsága, hogy elmondja valaha az igazat... hogy leálljon az állandó hazudozásokkal... hogy szembenézzen a tettei következményeivel, ahelyett, hogy még egyet hazudna és azzal próbálná megoldani a helyzetet.... gyerek vagy még... naaagyon gyerek... fele... sőt negyede ennyi kínt nem okoztál volna se magadnak... se nekem ha lett volna annyi tököd... ha képes lettél volna mindössze egyszer férfiként viselkedni és elém állni és elmondani az igazságot... még ha fájt volna is előre elfogadtam volna és le lett volna zárva az ügy... de így a kezdeti szerelmet... tiszteletett... bizalmat... mindent lerombolva egy harctérré változtattuk a kapcsolatunkat, ahonna mindketten megsérülve... a saját sérelmeinkkel... az egymás iránti dühvel és gyűlölettel váltunk el... úgyhogy nem tudjuk, hogy valaha fogunke választ kapni a megválaszolatlan kérdéseinkre... úgyhogy bizonyos dolgokat nem tudjuk, hogy valaha fogunke érteni... úgy, hogy a sértéseket nem fogjuk tudni feledni... elengedni és tovább lépni, mert a miértjeink ott maradnak mertek nélkül... ha több nem is lett volna... de felégettünk magunk mögött egy csodás barátságot... kiűztünk minden jót egymásból... és ahelyett, hogy mikor több mint fél év várakozás után végre boldoggá tehettük volna egymást és végre igazán örülhettünk volna egymás társaságának... inkább harcolni kezdtünk a semmiért... én érted ugyanúgy, te meg ellenem... hol ott csak annyit kellett volna, hogy felkösd a gatyád és előmbe állva elmond, hogy nem így képzelted el és nem számítottál ilyesmire, de időközben megváltoztak a dolgok... és bár fájdalommal a szívben... de békével és az egymás iránti tisztelettel váltunk volna el... te ez helyett mit tettél??? miután benned minden megváltozott ugyanúgy hazudtál és színleltél tovább... talán te sem tudtad mit akarsz... de valahol még is tudtad... csak éppen őszinte nem tudtál lenni soha... még most se... pedig mondtam, hogy nincs semmi veszteni valód hiszen a hazugságaid után már nincs lennebb a szememben... elérted, hogy minden egyes szavadban kételkedjek, még abban is ha azt mondod, hogy kék az ég... innen már csak fennebb vihetett volna az út azzal, hogy megteszed azt amire milliószor kértelek... elmondod az igazat... hogy hol szakadt meg minden és miért.... te inkább így akartál véget vetni mindennek... porig égetve és alázva mindent amink volt... bárminek is nevezzük azt amink volt...

Csak ő és senki más...

Azok a napok amikor csak az zakatol benned, hogy minél több időt tölthess vele, mert rohamosan közeledik az a nap amikor itt kell hagyjon... hol ott csak egy rövid ideig lehetett a tied... és az alatt is.. talán nem is igazán a tied volt... ezt csak te hitted.. mert hinni akartál neki és benne... neki csak egy játék volt az egész...

2016. április 26., kedd

Volt egyszer egy levél a távolnak...

Kicsiii édiiim, ♡♡♡♡♡♡
    
    Érdekes dolog ez a sors... meg elég kemény dió ez a távolság meg ez az időzítés dolog is... s tudom, hogy már nem egy csatát tudhatunk a magunkénak... ezeket megnyertük, így vagy úgy, de sikerült, volt mit együtt, volt amit külön, de mindenre szükség volt, ahhoz, hogy ide eljuthassunk ahol most vagyunk... de a háború még hátra van... hogy mit rejteget számunkra a jövő és mit nem azt nem tudhatom... majd elválik... mindent csak szépen sorjában... egyik dolgot a másik után... én nagyon örülök, hogy megismerhettelek ennyire ez a 3 hónap alatt és szívből remélem, hogy ez csak a kezdet... a kezdete valami igazán szépnek... egy csodás kapcsolatnak... igen igaz, hogy már az első pillanatban kiszúrtalak amikor megláttalak... ahogy te is... ez egyike azon megmagyarázhatatlan dolgoknak amik velünk történtek... történnek mai napig... te vagy az én kis csodám... érdekes az a tény, hogy végül is mindketten megakartuk volna ismerni a másikat, de mégsem tettünk semmit ennek érdekében... de még is milyen kifürkészhetetlen a jövő, aminek megkellet történnie az előbb utóbb, így vagy úgy, de még is megtörtént... szeretek hinni az ilyen sors szerű dolgokban... és látod, milyen apróságokon milyen nagy dolgok múlnak... egy facebook barátkérő és egy üzenet... és egy egész életet változtathat meg... hihetetlen, hogy szinte percek alatt, hogy felkeltetted a figyelmem... hogy beloptad magad a szívembe... örülök, hogy így történt... örülök, hogy nem telik el azóta nap, hogy ne beszélnénk... és ezt szeretném, hogy így is maradjon... egy fantasztikus embert ismertem meg benned... örülök, hogy a barátommá váltál... ééés nem csak.... imádom amikor veled indul a napom... amikor már reggel korán bearanyozod valami kis kedvességgel... és kimondhatatlanul szeretem amikor veled is zárul... a "furcsa" hangoddal... amit imádok hallgatni... tudom, hogy nem könnyű velem, nem is ígértem soha, hogy az lesz... nem tudom, hogy más emberek milyenek... de sokszor azt gondolom, hogy bonyolultabb vagyok, mint az átlag... érzékenyebb is... általában túl sokat filozofálok és túl sokat adok mások véleményére... meg néha hisztisebb is vagyok, mint kéne... de javamra szóljon, hogy ugyanakkor jobban is tudok szeretni, mint az átlag... mert nekem ez a mozgató rugóm... minden egyes porcikámé... ezt nem tudom, még mennyire sikerült neked átadnom... bizonyítanom... de majd idővel meglátod...  és remélem, hogy úgy vagy ezzel az egésszel ahogy én... és megéri minden... mindez... nagyon fontos vagy nekem... és lehet, hogy furán hangzik, de én már nem tudom és nem is akarom elképzelni az életem nélküled... szeretném, ha mindig a része lennél... maradnál... rengeteg tervem... vágyam... álmom van veled... és alig várom, hogy haza gyere és elkezdhessük megvalósítani őket... néha nem bírok magammal... néha könnyebb elviselni ezt az egészet... a hiányodat... néha meg nagyon nehéz... és ilyenkor lehet, hogy ideg ölő, hogy nagyon csüngök rajtad... hogy néha olyan érzés mintha megfojtanálak... nem rossz szándékból teszem és nem is akarattal csinálom ezeket... olyankor csak még jobban vágyom rád és a társaságodra... olyankor még jobban szükségem lenne rád... mert még jobban hiányzol, mint általában... én nagyon szeretem benned, hogy tényleg sok közös van bennünk... nagyjából megegyezik az értékrendünk... és tetszik az, hogy amiben nem olyan vagy, mint én abban úgy látom, hogy olyan jól kiegészítjük egymást... pl. te sokkal vakmerőbb vagy és nyitott az új dolgokra... én meg nem... engem kicsit noszogatni kell... biztatni.. bátorítgatni kell, hogy megtegyem az első lépést... és erre te nagyon is képes vagy... aztán ott egy másik dolog... a pozitív gondolkodásod és hozzá állásod a dolgokhoz... ami képes kizökkenteni engem az én negatívizmusomból... remélem vannak dolgok amikben te érzel hasonlóan csak fordítva... pl. te folyton pörögsz... jössz... mész... teszel... veszel... de hiszem azt, hogy egy ilyen embernek is szüksége van egy biztos pontra... ahová mindig vissza térhet... ami fix... ahol szeretik... ahol feltöltődhet újra a következő körhöz... én szeretnék lenni neked ez az ember... és tényleg remélem, hogy ennek hosszú távon is van értelme és jövője... mert én hiszek benne, hogy van... mert valahogy így képzelem el én ideálisnak a dolgokat... persze problémák és akadályok mindig is voltak és lesznek... de úgy érzem képesek vagyunk ezek áthidalására... hibáim is vannak... nem kevés... ahogy neked is... de formálódunk egymás mellett... szerintem már most formálódtunk és még fogunk is, ahogy egyre jobban megismerjük egymást... ez az élet rendje... épp ezért hiszem, hogy ez működhet... szeretek veled beszélgetni... jól esik, hogy mindig meghallgatsz... jó érzés tudni, hogy mellettem állsz, legyen szó bármiről... köszönöm, hogy mindenben támogatsz... köszönöm azt a rengeteg törődést amit nap, mint nap kapok tőled... amire szükségem is van... és legfőképpen azt a sok szeretetet, amit adsz... persze tudom minden más lesz amikor végre találkozhatunk... de én úgy remélem... úgy akarom és úúúgy vélem... hogy minden csak jobb... szebb és intenzívebb lesz... egy ajándék vagy nekem... a legszebb ajándék...  és ne feledd... imádom amikor megnyílsz nekem teljesen... amikor tudatod velem az érzéseid... a vágyaid... az álmaid.... olyankor mindig úgy érzem, hogy még jobban szeretlek... és nem azért mondom nem kell és nem is lehet mindig... csak megakartam osztani veled, hogy tudd... és ne feledkezz meg erről se... mert néha sokkal nagyobb szükségem van az ilyesmire, mint máskor... és én sajnos ilyen vagyok... én nagyon várom és szükségem van a visszajelzésedre, hogy tudjam, hogy ugyanúgy a jó és a legszebb úton járunk, ahogy eddig... és akkor nem húzom, nyúzom tovább... alapból nem terveztem ilyen hosszúra... még csak annyit szeretnék elmondani, hogy te vagy minden vágyam.... és igen szeretném veled megpróbálni úgy igaziból... szeretném érezni az érintésed, az ölelésed, az illatod, a csókod, a közelséged, a szereteted, hallani a hangod élőben, szeretném az ígéreteinket beváltani, átélni... és mindezt úgyanugy szeretném adni is neked... nagyon szeretnélek már látni... találkozni veled... nos a jó múltkor szerelmes levelet kértél... hát úgy hiszem ez annak minősül... nem tudom, ilyenre számítottál-e... én ilyent tudok... úgyhogy itt a te igazi szerelmes leveled... remélem értékeled... és remélem tetszeni fog és legfőképpen remélem átérzed a súlyát... még ha kicsit nagyon hosszúra is sikeredett... és a legvégére hagytam a legfontosabbat... hmmm... hogy nagyon jó érzés volt, látni tőled, mert még hallani nem hallottam... de remélem annak is eljön az ideje, hogy "szerelmem"... ohh majd kiugrottam a bőrömből akkora meglepetést okoztál ezzel és olyan jóóóóó érzéssel töltött el... imádom, hogy mindig megtudsz lepni... mindig mosolyt tudsz varázsolni az arcomra... és ezekre mind mind szükségem is van... tehát rád... mert nagyon szeretlek... de naaagyon...♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡

Ui.: a szívemből szól, minden szó... úgyhogy remélem nem lesz unalmas...
                        

                                                     A te kicsi Pööööttyikéééd ♡♡♡♡♡♡♡♡♡

2016. február 2., kedd

Az igazi

Az ember rengeteget elmélkedik különböző dolgokon... közöttük nem hinném, hogy ne volna olyan ember akinek ne fordult volna meg a fejében az a kérdés, hogy ki lesz neki az igazi??? vagy ha találkozik az igazival fogja majd tudni, hogy ő volt??? felfogja tudni ismerni??? Én most már tudom a választ... mondjon akárki akár mint... igen... tudni fogod, hogy ő az... befog toppanni az életedbe akkor amikor a legkevésbé várnád... feje tetejére fog állítani mindent... úgy össze fog zavarni, mint még soha senki... rá jössz majd, hogy eddigi életedben semmi nem volt fontos... mindent összefog kuszálni... érezni fogod, hogy már semmi sem az aminek látszik... tudni fogod, hogy feladnál érte bármit... még olyan dolgokat is amik addig az életed jelentették... amikért addig küzdöttél... úgy megfog bolondítani, mint még semmi és senki... ez nem az a szerelem lesz mint az eddigiek... ezt érezni és tudni fogod, hogy ez egészen más... harcolni fogsz érte és küzdeni az utolsó lélegzet vételedig... megfogsz bolondulni, ha nem lehet melletted... és megfog őríteni a hiánya ha nem ír vagy beszél hozzád... szenvedés lesz minden egyes perc nélküle... és amikor újra kapcsolatba kerülsz vele akár milyen módon... ha hozzád szól... ha hallani fogod a hangját... ha a szemébe nézhetsz... ha hozzád ér... ha megfogja a kezed... ha játszik a hajaddal... ha átölel... ha megpuszil... ha csak rád néz... ha csak ott lesz előtted... már minden más lesz... minden sokkal könnyebb lesz... eltűnik majd a világ összes fájdalma és öröme... megfog szűnni minden körülötted... és a szívedben béke fog honolni és megnyugvás... az egyetlen baj csak az lesz, hogy ez mind csak addig fog tartani amig ő veled lesz... de ha szerencsésebb leszel, mint én... akkor a tied lesz és megtarthatod... ha nem... meg elengeded... úgy, hogy érzed, hogy megszakadsz és , hogy kitépnek belőled mindent... üres leszel és megfog kelleni keresned, hogy miért és hogyan tovább... hogy is lehet így élni?? idővel talán eljön az elfogadás érzése... a bele törődés és könnyebb lesz... de addig is élni kell valahogy... nekünk nem volt jó az időzítés... talán nem is lesz jó soha.. bár igaz nem tudom, mit tartogat még az élet... de most ... most el kell engednem azzal a tudattal, hogy éget belülről ez az érzés, hogy tudom, hogy ő az akit nekem szánt az ég... ő nekem az igazi... de talán soha nem lesz az enyém...különös és ellent mondásos érzés... de nincs mit tenni... el kell fogadni... talán idővel fordul a kocka... talán egyszer olyan lesz, mint egy romantikus film... újra találkozunk és akkor együtt is lehetünk... talán akkor nem lesz ilyen rossz az időzítés... talán egyszer... de most el kell engednem... még ha bele is szakad a szívem... majd egyszer...






2015. december 7., hétfő

Lehetőségek vagy lehetetlenségek?

Szokták mondani, hogy egyszer minden véget ér... előbb vagy utóbb minden megváltozik... de még is az ember makacs természet és vannak olyan dolgok az életében amihez annyira ragaszkodik, hogy váltig állítja róluk, hogy ááááh... ezzel nem történhet meg az ilyesmi...velem aztán ez a dolog BIZTOS nem... francokat... semmi sem biztos... mostanában mondhatni gyökeres változást vett az életem... olyan dolgok történnek velem amikre régebb azt mondtam, hogy lehetetlen... velem ilyen SOHA nem történhet meg... és még is... teljes káosz van immáron lassan  5 hónapja... már semmit sem tudok és már semmiben sem vagyok biztos... miben is lehetnék... augusztus elején indult minden... hogy nagyon pontos legyek augusztus 5.-én este minden megváltozott... bár akkor még nem is sejtettem semmit...  egy hirtelen ötlet... amit cselekvés is követett és a feje tetejére állított mindent... de ki gondolta volna??? hiszen nem volt ez olyan nagy dolog... sőőőt... de még is talán ennek így kellett lennie...  első perctől vonzott... hazudnék ha letagadnám... bár az elején erősen kétes érzések kavarogtak bennem... lelki ismeret furdalástól kezdve megbánásig minden volt... azonban innen kiindulva ezt az egész szituációt... ezt a terhet ma már másképpen cipelem, de hát meglep ez valakit?? azóta lassan 5 hónap telt el... persze, hogy időközben megváltoztak a dolgok...  de attól a naptól kezdve minden nap nyomja a vállam és a szívem egyaránt... és nem bírok szabadulni tőle... sokszor az lenne a legkönnyebb ha valaki döntene helyettem és kész... de nem lehet... értem én, hogy ez az én utam és ezt végig kell járni... de még meddig??? mert ez az állapot ez nem élet... jártatok már biztosan ti is úgy, hogy csak úgy magával ragadtak a történtek és élveztétek, hogy sodródtok az árral... ám azonban egyszer csak észbe kap az ember és akkor rá jön... hogy ez már nem játék és ebben biza már nyakig benne vagy... de ez úgy még önmagában nem is lenne probléma, ha nem olyan lenne a szituáció, hogy eszméletlenül magával ragad és élvezed... és érzed, hogy ez igenis jó neked... ám ott a bökkenő, hogy mindvégig tudod, hogy nem szabad... ezzel van a baj... hogy tudod, hogy nem szabad, de még is csinálod, mert annyira jó... és úgy érzed tőle magad, mint aki újra él... perzsel benned a vágy... az életkedv újra... és ilyenkor rájössz arra is, hogy eddig észre sem vetted eddig, hogy mi hiányzott az életedből... de most az a kis parázs újból izzani kezdett... bár lassan aludt ki, így az ember szinte észre se vette, hogy mi az ami igazán hiányzik az életéből, addig amíg újra nem szembesült vele.... hát most itt van... és mitévő legyek??? fordítsam fel fenekestül az egész életem...dobjak el mindent ami biztos és megszokott... az újért... a bizonytalanért... valami olyanért ami ugyan lángol... de vajon meddig?? megéri mindent eldobni érte??? ki fog tartani?? vagy csak egy futótűz az egész, ami bár felperzsel mindent... de lehet, hogy amilyen hirtelen jött úgy el is fog tűnni... ki tudja... milyen kár is, hogy az ember ilyenkor nem lát a jövőbe... nagy döntés ez... hatalmas teher... ha nem vágok bele... ha nem teszem meg úgy érzem, hogy egy életre bánni fogom... mert kitudja talán pont ez amire eddig vártam... amit nekem szántak... de hatalmas bomba... ami itt ketyeg a kezembe folyamatosan... és vagy rá dobom az eddigi életembe, azzal semmissé téve mindent amim eddig volt... vagy pedig addig tartogatom amíg felrobban a kezembe... velem együtt... mert ha nem vágok bele akkor ezzel a lehetőséggel együtt úgy érzem, hogy a lelkem egy része is meghal... oda veszik... olyan ez mint egy lipinka... előbb utóbb ha akarom ha nem elfog dőlni valamerre... csak nem mindegy, hogy merre és, hogy hogyan... mert ugye az sem mindegy, hogy döntök én.... ha nehezen is, de rászánom magam és félretéve a biztonság érzetemet... kézbe veszem a sorsom és elhatározom magam valamelyik lehetőség mellett vaaagy megvárom, amíg még bonyolultabbak lesznek a dolgok és neagyisten, majd valaki más dönt helyettem... az a baj, hogy nagyon kényes dolog ez az egész s nagyon nehéz... hanem az ember nem húzná... nyúzná ennyit... néha ahogy mondtam, jobb lenne ha a jövőbe látnánk.. ha csak egy pillanatra is és már is könnyebb lenne valami mellett elkötelezni magunkat...

2011. december 11., vasárnap

Hó és hideg...

Gyorsan múlnak a napok... sőt az évszakok is elég furcsán váltakoznak mostanában... mintha összemosódnának... lassan már nincs is ősz... de sajnos tavasz sincs.... csak nagyon meleg vidám nyár... és jéghideg zord tél... én sem menekülhetek... akármennyire is próbálok álarc mögé bújva vidámnak látszani, mintha még nyár volna... sajnos eljön az a nap amikor már nem megy... már nincs bennem meg az az erőveszítés amire szükségem lenne, hogy ezt tovább sikerüljön játszani... már nem megy... már nem bírok erősnek látszani... már nem bírok úgy viselkedni, mint aki tele van reményekkel... mintha aki bír hinni még abban, hogy szép lesz minden... és blabla a sok tündérmesés duma... kész ennyi volt nem bírom tovább csinálni... igen eljött az a hideg téli nap amely engem is megtört.... pedig nem akartam... minden erőmmel ellene voltam.... küzdöttem... harcoltam minden egyes nap... elhihetitek nekem, hogy egyáltalán nem adtam magam könnyen... de sajnos ő sem adta fel a harcot... és szép lassan maga alá gyűrt... minden nap elvett tőlem egy kicsit... és szép lassan ezekkel a kicsikkel az oldalán legyőzött... amíg végül nem marad nekem semmim... megtörte az ellenállásom... és most itt vagyok védtelenül az ő markában... kifosztva... egyedül és magányosan... túl járt az eszemen... pedig minden erőmet bedobtam.... minden nap úgy keltem fel, hogy na még egy kicsi és feladja... de sajnos nem így lett... én maradtam itt már páncél és más harci felszerelés nélkül... a nagy semmivel... legyűrve... csak a fájdalmat és a magányt hagyta itt... mint valami vigaszdíjat... hogy ne mondhassam, hogy nem kaptam semmit... de mihez kezdjek én ezekkel??? ez aztán a nagy nyereség... kitehetem a polcra és büszkélkedhetek vele... pont most... amikor küszöbünkön a karácsony... én nem akarok ilyenkor szomorú lenni... amikor még a hideg napok is melegebbek tűnnek... amikor a szeretet beragyog mindent és felmelegíti a kihűlt szíveket... pont most szenvedjek én itt mint egy nyomorék akit mindenétől megfosztottak??? igazából ez a karácsonyos dolog is csak rá tesz egy lapáttal... látni mindenkit nap mint nap... ahogy egyik-másik sürögve ajándékot vásárol a szeretteinek... látni azt ahogyan újra össze jönnek szerelmesek és családok... ahogy emberek borulnak egymás vállára és bocsájtanak meg egymásnak... ahogyan kedvesen átölelik egymást és erőt adnak egyik a másiknak... ahogyan forró csókok melegítik fel a hidegben megfagyott testeket... új életet lehelve beléjük... én pedig olyan lettem mint egy kívülálló... mintha már nem is ezen a földön élnék... pedig itt vagyok valahol én is... tudtommal még nem távoztam el... de nekem nincs semmim... én itt vagyok a négy fal közé zárva... sehol semmi ami életjelet mutatna... semmi ami édeskésen hozzád bújhatna erőt adva a holnaphoz.... sehol semmi ami vigaszt nyújthatna a tovább lépéshez... sehol semmi ami szeretet vagy egy csepp melegséget áraszthatna... minden halott... mozdulatlan... élettelen... hiába megyek oda egy nap plüssmacihoz és ölelem át minden szeretetemmel... ő nem öllel vissza... ő csak nem válik élővé.... nem is szeret... csak létezik tovább ahogy eddig is... hiába vesz körül ezer édes plüss... karácsonyi dísz... adventi koszorú vagy bármi más... itt minden halott és ebbe szép lassan én is bele halok... úgy érzem... mintha nem hogy adnának hanem épp ellenkezőleg... még a bennem maradt élőkhöz hasonlító dolgokat is elszívnák tőlem... hogy szép lassan én is olyanná váljak mint ők... én se legyek más csak egy közülük... idebent is hó van és hideg akárcsak odakint... ez a benti hideg pedig belőlem árad... onnan a szívem tájékáról... helyére csak egy tátongó lyukat hagyva... ami csak nő... talán el is hatalmasodik felettem...és jég lesz minden... hideg... dermesztő hideg jég...

2011. szeptember 19., hétfő

Másfél év...


Másfél év szép hosszú idő... és még is még mindig elmondhatom, hogy ugyanúgy szeretlek mint eddig... talán még annál is jobban... ez a másfél év volt életem legszebb másfél éve... nem is szeretném sokat ecsetelni a történteket, mert tudom, hogy pontosan ugyanúgy érzel ahogyan én... ezért nagyon is jól tudod... szeretlek és még rengeteg ilyen gyöngyőrű pillanatot szeretnék veled átélni... ne feledd az élet egy hosszú utazás... és ezen a poros ösvényen veled szeretnék kézen fogva végig sétálni...

2011. szeptember 15., csütörtök

Gyerek szívvel


Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy kicsinyke lány és egy fiú... az ők szívüket nem nyomta még semmiféle bánat vagy keserűség... ők még nem érezték meg saját bőrükön, hogy milyen mostoha is tud lenni néha a sors... hogy az élet milyen kegyetlen megpróbáltatásokat tartogat a felcseperedő emberek számára... ők még csak ekkor kezdtek bele kóstolgatni az igazi életbe... mindketten csak annyit éreztek, hogy egymás közelében másképpen kezd verni a szívük, mintha valami egészen más ritmusra dobolna, mint máskor... a lány bele remegett, ha összeért a bőrük... a fiú is sokszor arra eszmélt, hogy ösztönösen sokszor figyeli a lány apró, csendes mozdulatait... azokat amelyeket más észre sem vesz talán... de ő még is valami kimondhatatlanul szépnek és érdekesnek találta ezeket... egymás iránti rajongások számukra még annyira furcsa, új érzés volt, hogy nem igazán tudtak vele mit kezdeni... nem tudták hogyan fejezzék ki érzéseiket... nem tudták elmondják-e egymásnak... egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni... azzal ugyan tisztában voltak, hogy ezt maguk kell megoldják... ezzel nem fordulhatnak szüleikhez valahogyan ez egészen más... de hiszen hogyan oldják meg amikor még jóformán azt sem tudják, hogy mivel állnak szembe?... hiszen ők még szinte gyerekek voltak... valahol annak a kornak a határán egyensúlyoztak amikor a gyerekek a nagy világ fele kezdenek kacsingatni... kezdik észrevenni, hogy több van körülöttük, mint azt gondolnák... szép lassan el kell indulniuk azon a bizonyos ösvényen ami a felnőtté válás felé vezet és amely rengeteg útvesztőt rejteget még számukra... szóval rajongásukat olyan egyszerű módon fejezték ki, mint hogy kergetőztek egymással és ennek mindig az lett a vége, hogy egymás karjaiba rohantak... vagy éppen kis gyerekes történetekkel próbáltak kölcsönösen a másik arcára mosolyt csalni... de olyan is volt amikor a csíki háborút találták a legmegfelelőbb kifejezési módszernek, hiszen ez által is legalább közelebb érezhették egymást... de azt igen korán észrevették, hogy mekkora hatalma lehet egy ölelésnek... egy apró érintésnek... egy kéz fogásnak... igen hamar eljött azaz este amikor gyermekes huncutsággal teli kíváncsisággal... kissé csipkelődve, mint minden ebben a korban lévő lányok és fiúk arról kezdték faggatni egymást, hogy neked ki tetszik meg melyik lány jön be? kicsi létükre ilyen nagy szavakkal dobálóztak... ebben a korban ez kicsit sem meglepő... hiszen kedves olvasó gondolj csak vissza saját gyermekkorodra és biztosan találsz egy szakaszt az életedben amikor oly izgalmasnak csengett ez a kis kérdés... amikor mindenkiről tudni szereted volna, hogy ő kit kedvel és amikor ez még nagy titoknak számít... nem mint amikor felnövünk és nyíltan vállaljuk, hogy igen ez a srác bejön nekem... ezzel az én kicsi lányom és fiúm is így volt... fantáziájukat igen mozgatta ez a kérdés... és természetesen ezzel a furcsa bizsergéssel a gyomrukban kire is lettek volna kíváncsiak másra ha nem egymásra?... egy szép téli estén amikor kint hópelyhek táncolnak le az égből... mi szebbről lehetne bent a jó melegben beszélni, mint erről a bizonyos kérdésről... beszélgetésük szép lassan erre a témára terelődött és a lány feltette a kínos kérdést... a fiú elég sokáig tétovázott a válaszon... tudta ő nagyon jól a választ csupán azt mérlegelte magában, hogy elmondja az igazat vagy inkább mondjon egy lány nevet és azzal le lenne tudva az ügy, ahogy már korábban is tette párszor... de ez alkalommal a lány nyaggatására csak beadta a derekát és ugyan hosszas tétovázás után, így hangzott a válasz, hogy: TE! te tetszel nekem ... a lány csak ámult... nem jött, hogy elhiggye amit hallott... a bizsergés a gyomrában, mintha még jobban felerősödött volna... a kezei jég hidegek lettek... mindenféle melegség elhagyta a nagy izgalomtól... közben meg azon zakatolt a kis agya, hogy most ő következik... biztos volt benne, hogy nem fogja a fiú hagyni magát és rá fog kérdezni, hogy neki ki tetszik?... a kérdés valóban nem váratta sokáig magát... a lány zavarában át ült az asztal mellé ahol volt egy nyitott füzet és egy ceruza... ő is tétovázott... nem tudta mitévő legyen... aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a fiú nevét írta rá a füzet lapjára... a fiú továbbra is faggatta, próbálta ki szedni belőle a választ... aztán úgy döntött, hogy ő is közelebb ül és megnézi, hogy a lány miket cirkál a füzetébe... amikor ott látta a nevét a füzet lapjain csupán annyit kérdezett, hogy ez a válasz? a lányt ekkor hirtelen melegség öntötte el... el is pirosodott talán és csak halkan annyit mondott, hogy igen... a fiú a keze után nyúlt... kivette belőle a ceruzát és az saját kezét fonta a lány keze köré... percekig csak bámulták egymást... aztán arra eszméltek fel, hogy a lány nevét kiáltják az előszobából... ami mindig azt jelentette, hogy mennie kell... aztán ahogyan teltek múltak a napok egyre jobban megnyíltak egymásnak... ez előtt is nagyon jó barátok voltak, de most, hogy tudták, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz még közelebb kerültek egymáshoz... boldogsággal töltötte el őket az ha minél több időt tölthettek együtt... mindig elmulatták valamivel az időt... gyengédek voltak egymáshoz... szerettek egymás közelében lenni... összebújni... az iskolában is előfordult, hogy szünetekben megkeresték egymást... vagy csak távolabbról szemmel tartotta egyik a másikat... de olyan is gyakran fordult elő, hogy leveleztek... hol a fiú küldött egy lányt, hogy adja át levelét és következő szünetben pedig a lány küldte vissza a választ... hol pedig saját maguk próbálták kicselezni, hogy bárki is nehogy észre vegye azt, hogy leveleznek... a kis postán mindenféle levelek mentek át... volt olyan amelyből kicsordult a szeretet... és volt olyan is amikor a lány teljesen összetört... azt hitte, hogy kitépték a szívét és azt hitte, hogy soha nem fog eltelni a mai nap... hogy végre haza érjen és a kis párnájába bújva ki sírhassa magát... szeretetük be ragyogott mindent... minden egyes nap mosollyal az arcukon ébredtek és tudták, hogy egy újabb szép nap vár rájuk... mertek hinni az életben... hinni abban, hogy minden lehetséges... olyasmikkel szembesülni naponta, mint, hogy á szóval te vagy az a lány akiről meséltek... persze, hogy boldogsággal tölt el az ha ezt hallod vissza vad idegenektől, hogy a szerelmed elmesélte, hogy téged szeret... kéz a kézben sétálni a fák lombjai közt beszűrődő napsütésben... szerelmesen... ez és még sok hasonló szép dolgot éltek át együtt... nem voltak tökéletesek... ahogyan a kapcsolatuk sem... de mindkettőjüknek ez marad meg elsőnek... és mindezektől egyben különlegesnek... szinte két teljes évet tudhattak maguk mögött... amiben volt minden... voltak szerelmes napok... voltak civakodások semmiségekért és komolyabb dolgok miatt.... volt, hogy nem bírtak meglenni egymás nélkül és volt, hogy éppen másnál próbálta keresni egyikük a boldogságot... de a lány... nem tudja miért, de mindig megbocsátott neki... őszinték voltak egymáshoz... még csak feszegették határaikat... hiszem még jó formán gyerekeknek mondhatok voltak.. de a legfontosabb az volt, hogy tiszta gyerek szívvel szerették egymást... olyan szívvel amit eddig még nem ért fájdalom... ami még nem tudta, hogy mitől kell féljen és önzetlenül át tudta nyújtani teljességgel szívét a másiknak... még csak gondolataik sem tévedtek olyan mélységekben, hogy egymásnak fájdalmat tudnának okozni... szerintem ennél a fajta szeretetnél nincs szebb a világon... feltétel nélkül megbízni valakiben.... oda adni teljességgel neki a szíved és feltétel nélkül bízni abban, hogy a tenyerén fogja hordozni azt... úgyhogy egészben lesz... és nem rettegni attól, hogy darabokban kapod vissza... ez a gyermeki szeretet, szerelem... amiben az embernek egyetlen egyszer lehet része élete során... és ritka természetesen az a történet amikor annak ellenére, hogy nem félsz attól, hogy összetörik a szíved... de még sem ezzel végződik a történet...sajnos hiszen ez még is csak a való világ és nem egy tündérmese...  ezt a lányt és fiút is az álom világból a szív darabjaira hullásának zaja ébresztette fel... sajnos vagy nem sajnos erre nem tudni a választ... én úgy mesélném, hogy csupán a sors akarata... hiszen nem lehet az ilyesmire tudni a választ... egy biztos ennek így kellett lennie... és pont így volt a legszebb... nem mondom voltak sérelmek a lányban... eleinte... főleg amikor a szívét darabokban kapta vissza... akkor amikor úgy érezte, hogy a tenyér amely eddig védte azt most összecsukódott és, mintha tiszta erejéből össze szorította volna addig amíg, mint egy kis üveg golyó apró szilánkjaira nem tört... de ahogy telt az idő a lány is megküzdötte a szívek harcát... egy életre való tanulságot leszűrve... rengeteg idő elteltével és sok energia befektetésével, de túl lépett mindezen...s mára már csak a szép dolgokra emlékszik... a rosszakat össze gyűjtötte és egy kis zsákba a szíve legmélyére eldugta... mert mind ez túl szép volt ahhoz, hogy bármi negatívum is valaha is bemocskolja azt... hiszen mai napig benne él az, hogy így szeretni egy életben csak egyszer lehet... és mind ez megismételhetetlen... egyedi... és végérvényesen különleges... boldog érzéssel tölti el a mai napig az, ha tudja, hogy ez a dolog kölcsönös... hogy ez az egész nyomot hagyott a fiúban is... és ezek a kis apróságokban nyilvánulnak meg... mint például egy boldog születésnapot kommentár vagy egy kellemes karácsonyi ünnepeket üzenet... és talán nem is kell több...de ennyi igen... és ez olyan, neki mint az élet mozgató rúgója... ez reményt ad a mindennapok szürkeségeiben és hitet ad... segít hinni abban, hogy létezik valahol az igaz szerelem és a világ zordságában valahol várnak az emberre még szép dolgok mindehhez csak annyi kell, hogy valakivel kézen fogva mehess végig életed útján...erre a történtek emlékeztetik minden egyes alkalommal... főképpen az, hogy volt egyszer egy lány és egy fiú akik tiszta gyermeki szívvel tudták szeretni egymást...