2018. augusztus 7., kedd

Ölelésedben, ahol az álmaim születnek


A minap rengeteg gondolat átcikázott a fejemen a karjaid közt fekve... Ölelésedben, ahol az álmaim születnek... legtöbbször csak arra eszméltem, hogy elveszek minden szavadban, egyszerűen csak szívom magamba az új információkat amiket megtudok rólad, élvezem a legapróbb részletéig és csak az zakatol bennem, hogy mesélj még, mert mindent tudni szeretnék rólad! Szinte le írhatatlan, hogy milyen odaadóan ittam magamba életed minden részletét annak, amiről úgy döntöttél, hogy megosztasz velem, a szívem csak úgy repdesett az érzéstől, az örömtől, hogy méltónak tartasz rá. Ott feküdtem állkapcsomat a felkarodba túrva, néha laza csókokkal bátorítottalak, hogy mond még, mesélj még... tudni akarom minden bánatod, múltad minden egyes rezzenését... érteni akarom az érthetetlent, megérteni szeretném szíved minden dobbanását és ahogyan megnyíltál, meséltél nekem csak ittam minden szavad, mintha valami drog lett volna, mely azzal az érzéssel társul, hogy kérek még! Kellemesen hevertem ott az ölelésedben, cirógattam minden egyes porcikád és közben meséltél, én próbáltam múltad minden újabb puzzle darabját a fejemben a helyére igazítani és még jobban megérteni, hogy mi is zajlik le benned, mit érzel és mit miért úgy élsz meg ahogyan... megérteni szeretném a működésed és csupán valahogyan azt a tudtodra adni, hogy tényleg nem kell félned tőlem... különleges vagy számomra és szeretném ezt éreztetni veled, védeni, óvni akarnám lelked még a széltől is... hiszen kaptál már annyi bántást, hogy nem csodálom, hogy elképzelhetetlennek tartod, hogy van aki olyannak és azért értékel aki valójában vagy, aki ott fekszik mellette meztelenül, minden álarcát ledobva, mert már nincs amiért legyenek titkai, már nincs amit rejtegessen, aki számára már csak a csontig hatoló igazság van és nem is érdekli más, csak megtépázott lelkeink egymásba fonódása, egy olyan kapcsolatban, ahol nincsenek titkok, hazugságok, álszentségek, erőszak csak szeretet, béke, megnyugvás és egyetértés... olyan vagy számomra, mint egy drágakő, talán a legdrágább, akit félek ha túlságosan megszorítok, ha lelkem minden súlyát rá helyezem akkor elreped és össze törik, így csak a markomban tartogatlak, nézlek, bámullak és csodállak és türelmesen várom, hogy mikor csillan fényed rám vissza, jelezve, hogy most egy picit megszoríthatlak jobban, mert erősebbnek érzed magad, készen arra, hogy közel engedj és nem esik bántódásod, de amint a jelzésed elmúlik már szinte tudom a dolgomat, hogy vissza kell húzódnom és távolról csodálni téged újra, amíg majd ismét tudtomra nem adod, hogy jöhetek, beengedsz vágyaid, mindennapjaiba újból egy kis időre... Csak tudod, ha rólad van szó eléggé mohó tudok lenni és azt sem tudom, mivel használjam ki ezt az időt, azt a keveset, amit nekem megadsz mással ellentétben... néha azaz érzésem, hogy mindent próbálok bele sűríteni ebbe a kevés időbe, elmondani rengeteg dolgot neked, megosztani veled megannyi érzést, hogy tudd és lásd őszinteségem irányodba, de amikor jössz még is felülírod minden elképzelt forgató könyvem és még is mindig meglepsz, hogy az a legtökéletesebb variáns, ahogyan a valóságban megtörténik...ahogyan ott és akkor megéljük a pillanatot... mert csak te vagy képes, azt az érzést nyújtani számomra, hogy csupán a jelen számít, az a pillanat amit akkor és ott együtt megélünk... melletted a múlt már nem számít, jelentéktelenné válik... a jövő pedig még távoli, de még is csodákkal és vágy álmokkal kecsegtet... amikor ott vagy mellettem.. mindig azt érzem, hogy lelkem a lehető legjobb helyen van, olyankor mindig átjár a nyugalom, tudom és érzem, hogy veled bármit megoszthatok, mert nem fogsz elítélni, csak meghallgatsz... amikor veled vagyok, mindig a jelen a legfontosabb és még inkább kirajzolódik bennem, az érzés, hogy igenis ilyen emberekre van szükségem, ilyen lelkekkel szeretném körülvenni magam és ilyenkor vagyok biztos abban, hogy mindennek oka van, volt és lesz... nem hiába hagytam hátra olyan alakokat akikre nincs szükségem... tudod... hihetetlen, hogy amióta ismerlek te vagy az emberi mércém... te hozzád hasonlítok mindenkit... azt érzem, hogy a lehető legjobb énem hozod ki belőlem és mindig szembesítesz azzal, hogy igen így akarok gondolni magamra, így és ilyennek akarom, hogy mások lássanak, annak az embernek aki melletted tudok lenni, akivé te teszel.. úgy érzem, hogy melletted tudok kiteljesedni és igazán önmagam lenni... te vagy az etalon, legyen szó barátokról, ismerősökről vagy olyanokról, akik többet szeretnének... ilyenkor mindig mosolyra húzódik a szám, mert még ha igen rövid ideig is jól is esik udvarlásuk, kedves szavaik a legkellemesebb érzés az amikor tudatosul bennem, hogy csak ők nem te vagy és ők hozzád képest senkik és felfogadtam, hogy lelkem nem adom másnak, soha többé senkit nem engedek közel magamhoz, aki nem vállt ki legalább ilyen érzéseket, gondolatokat belőlem, mint te! Túl magasra tetted a mércét, érdekes érzés újra meg újra rádöbbenni, hogy akkor is te rád van szükségem, mert a nyomodba se érhetnek! Szerinted lehetséges? Ez az a rész amikor, a mosoly a szám szélén még magasabbra gördül, mert gyakorlatilag lehetetlennek tartom ezt... na de kitudja mit tartogat nekem a sors... hajrá fiúkák :)))) lesz amit tanuljatok... ha ezt egyáltalán lehet tanulni.. az én mércém te magad vagy amióta újra kezdtem az életem, kiérdemelted azzal ,hogy vissza hoztál az életbe, reményt adtál és megmutattad, hogy valójában milyen férfira vágyom az élettől... te voltál és vagy az egyetlen aki képes volt megérinteni a lelkem és most, hogy nemrégiben újra nyitottál felém tudom, hogy újra várnom kell arra, amíg ismét késznek érzed magad, hogy beengedj a te kis sebzett lelkedbe... várok rád hisz mi mást tehetnék senki mással nem érzem azt, amit veled, senki más mellett nem lelem a helyem, nem találom a lelki békém, mert te testesíted meg azt a férfit akire szükségem van és lenne... mert nincs két egyforma ember és pont ezért tisztában vagyok vele, hogy én már csupán téged vagyok képes magamhoz közel engedni, csak számodra vagyok képes felfedni lelkem, elmém és leginkább megnyitni a szívem, mert másban már nem bízok és mert már félek bízni, hinni az emberekben, csupán egyedül te voltál képes az én várfalamon áttörni, hitet, bizalmat kivívni magadnak és innentől tiszta sor csupán rád lenne szükségem... élem tovább az életem, ahogyan eddig is, de nem keresgélek, mert megtaláltam azt akit mind ez idáig kerestem... mi sem bizonyítja jobban, mint ahogyan elbeszéljük a múltunkat és mindig találunk némi közös pontot benne... újabbat és újabbat, mintha mindig valahol nagyon közel egymáshoz zajlott volna az életünk és most jött el annak az ideje, hogy keresztezzék is egymást... én már nem keresgélek, nem igaz, hogy nem lenne még hozzá erőm, ooooh dehogy nem! Hazudnék magamnak is és neked is, ha ezt mondnám... hiszen okkal jelenti a nevem azt, hogy harc, harcos nő... ez mintha egész életem margójára rá nyomta volna a pecsétet születésemtől kezdve... igen mindenért és mindenkiért piszkosul megkellet harcolnom, soha semmit nem kaptam ingyen, fej törés, küzdelem nélkül... és talán ezért is körvonalazodik bennem most olyan kristály tisztán az, hogy én megtaláltam azt amit keresek, A férfit... ami tőlem telik én úgy érzem megteszem és megfogom tenni a továbbiakban is, de leginkább most már csak türelmesnek kell lennem és várnom kell, amíg rá jössz, hogy neked is szükséged van rám... hogy érdemesnek tartasz arra, hogy megadd az esélyt, hogy becsókoljam szíved összes sebét szép lassan, idővel... hogy megpróbálj újra megbízni valakiben...hogy hagyd valakinek újra, hogy szeressen és gondodat viselje, dédelgessen és, hogy hagyd a szívednek, hogy újra szerethessen, érezhessen és ne foszd meg saját magadtól a boldogságot, az érzéseket... mert nélkülük silány és zord a világ... várok, hiszen mi más tehetnék? És reménykedem, hogy egyszer szükséged lesz rám, ahogy énnekem te rád...




Mert én csupán: "Szeretnélek szeretni és megosztani veled, hogy hiába tűnik nehéznek valójában mindent lehet."
   

Nincsenek megjegyzések: