2018. június 19., kedd

Ismét úton


Ismét úton... így egy év távlatából, érdekes vissza gondolni, hogy mennyi mindenre képes csupán egy év... tavaly kisírt szemekkel, idén új reményekkel, de ismét csak úton az úti cél bár nagyjából ugyanaz... az utazás oka, mértje egészen más... tavaly még remélni sem mertem volna, hogy újra jól lehetek, újra bizakodhatok, újra reménykedhetek egy normálisának mondható életről, talán egy egészséges kapcsolatról vagy éppen arról, hogy utazgathassak és nem menekülés céljából, hanem kedvtelésből, kikapcsolódás végett... egy év ha úgy vesszük nem is olyan hosszú és még is mennyi mindenre képes... ma reggel amíg a bőröndömmel gurultam ki az állomásra egy egészén különleges érzés ragadott magával... ott egy pillanatra olyan volt, mintha minden összeállott volna... és ilyenkor döbbensz rá csupán egy pillanat erejére... ott volt minden és tökéletes volt... ahogyan a boldogságot is ott libeg legtöbbször az orrunk előtt és még sem vesszük észre hanem elrohanunk mellette anélkül, hogy érzékelnénk... pedig ott van... de csak nézünk és nem látunk... ebben a pillanatban ott volt minden... körülöttem állt mindenki aki igazán fontos... a kiskutyám nagy igéző szemeivel nézett rám, mint ki tudta, hogy még el sem mentem, deee tudjam, hogy ő már most vár haza... édesanyám az ölében fogta miközben búcsúzásképpen körbe csókoltam... édesapám nagy figyelemmel kutatta a megfelelő vagont, hogy hová kell felülnöm... a jegyre pillantva tudatosult bennem, hogy a székem száma éppen a kedvenc és egyben a szerencse számomra szól... és a szemem sarkából megláttam azt a férfit, akinek a mosolyánál nincs talán szebb ezen az egész föld kerekségen... ilyenkor átjárt újra azaz érzés,  hogy végre rendben van a lelkem és tele új kaland vággyal, új reményekkel vágok neki ennek az utazásnak, ahhoz képest, hogy egy évvel ez előtt a szorongástól voltam sápadt és a pánik roham kerülgetett és menekülnöm kellett attól a férfitól aki állítólag szeretett...