Kellemes ébredés... :)

Rég nem ébredtem ilyen kellemes érzéssel a tudatomban... talán azért is van ez, hogy most ennyire jól esik... advent első vasárnapja van... amikor felébredtem az első dolgom az volt, hogy bármennyire is kábult voltam kinéztem az ablakon, habár nem az a kellemes látvány fogadott amire vágytam... mint péntek reggel... az előttünk levő parkocska fáji téli pompájukban ragyogtak, hó borította minden kis szögletüket... a mai reggelen csak egy kis hóharmat fogadott, de ez sem szegte kedvem... sőt... talán inkább arra késztetett, hogy végig gondoljam a mai napomat, meg azt ami egyre jobban közeleg és egyből mosoly ragyogott az arcomon... természetesen az első gondolatom róla szólt és arról, hogy hamarosan itt lesz velem és végre átölelhetem... aztán csak utána jutott eszembe, hogy még 4 hét van karácsonyig... és egyből olyan romantikus karácsonyi hangulatom lett... mosoly ragyog az arcomon, mint már rég nem... aztán ilyen kellemes képek ugranak be, hogy milyen szép is lesz amikor kint havazik és mi itt bent a meleg házban összebújhatunk egy bögre forró csoki mellett... végre olyan karácsonyom meg telem lesz amiről mindig is álmodoztam... és még csak kételyem sincs afelől, hogy én leszek a világ legboldogabb embere...hihihiiiiii... jajj istenem hihetetlen mennyire várom... most ért utol azt hiszem egy olyan érzés, hogy várom a telet, az ünnepeket... végre azokkal lenni akiket nagyon szeretek és jól érezni magam... korcsolyázni az én kis szerelmemmel... meg ilyesmik... jajjj hihetetlenül várom már... és a legjobb az egészben, hogy itt van a nyakunkon minden.... rohamosan közeledik... csak egyetlen kívánságom van... az pedig nem más... mint, hogy mindenkinek ilyen csuda jó kedve legyen, mint nekem most... legyetek szerelmesek gyerekek és meglátjátok, hogy minden sokkal, de sokkal szebb :)... csodás, hogy mire nem képes egy fahajas forró csoki... örüljön mindenki velem :D

Love the smell of winter :)

Mekkora lehet egy szerelem ereje???

Ez a téma úgy jött számomra, mint derült égből a villámcsapás... egy nehéz nap után ücsörögtem az ágyon lapítóval a kezemben és lefeküdni készülődtem... aztán a semmiből elő tört bennem ez a gondolat... gondolat lánc... és ha már ekkora lyukat ütött ez az egész a fejembe... akkor gondoltam, hogy billentyűzetet ragadok és lássuk mi sül ki belőle... nos valószínűleg mindenki akinek csak van barátja elgondolkodott már ezen a témán... talán még azok is akiknek nincs kedvesük, csak szeretnék, hogy legyen... és az emberi egyszerűség folytán még is mi földi halandók ki szerelmi életén latolgatnánk ha nem a sajátunkon??? hiszen legyünk már őszinték... még is lenne valami értelme annak, hogy elgondolkodjunk azon, hogy tee azt a vörös hajú szeplős lányt mennyire erős érzelmek fűzik a barátjához... vagy, hogy éppen a szépségkirálynőt a hapsija tényleg szereti vagy csak a pénzéért van vele???... meg se fordultak ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok az agyamban... automatikusan az első dolog ami beugrott az nem más volt mint, hogy vajon a mi szerelmünk ereje mekkora??? mennyit vagyunk képesek kibírni együtt??? és egy még jobb kérdés... hogy vajon mennyit vagyunk képesek kibírni így, hogy csak lélekben lehetünk együtt, mert bármennyire is szeretnénk egymás mellett lenni, valójában hatalmas a távolság köztünk... és annak ellenére, hogy eddig jól mennek a dolgok, egyszer mindenkinek megfordulnak a fejében még a negatív gondolatok is... mert tényleg azon kívül, hogy eszeveszetten és őrülten hiányzik semmilyen más panaszom nem lehet az eddigiekre... amit természetesen ilyen értelemben örömmel pötyögök ide... de még is??? képesek vagyunk ezt csinálni 5 éven keresztül??? van rá esély, hogy valami változik és itt lehet majd mellettem hamarabb??? vagy, hogy egyszerűen megfogom tudni szokni azt a tátongó űrt ami bennem van amikor ő távol van tőlem... megfogok tanulni ezzel együtt élni és sikereket elérni??? véghez tudom vinni azokat a dolgokat amiket elvárnak tőlem anélkül, hogy itt lenne mellettem és fogná a kezem??? meddig fogom én vagy akár ő bírni azt, hogy nem érhetünk egymáshoz... hiszen néha érzem, hogy meghasad a szívem amikor látom, hogy az a bizonyos édes csibész mosolya ül a szája szélén és nem tudok oda hajolni hozzá és megcsókolni... vagy, hogy csak a hangját hallhatom és nem ölelhetem át amikor érzem, hogy arra lenne szüksége, hogy mind testileg és mind lelkileg mellette legyek... meddig fog képes lenni arra, hogy rám várjon??? nem-e lesz olyan, hogy azt fogja mondani, hogy elég volt abból, hogy olyan barátnője van aki kilométerek századjára van tőle... amikor kereshetne egy olyat is aki ott lehet mindig mellette amikor csak akarja... nagyon nehéz... főleg abban a hitben, hogy tudom, hogy együtt bármire képesek vagyunk... és akkor amikor itt vagyok egyedül... összetörve és meggyötörve nélküle... akkor mihez kezdjek??? elég lesz mindvégig az a hit és tudat, hogy van valahol egy srác akinek a szíve értem dobog... aki bármit megtenne értem... de még sem lehet itt... elég ahhoz a sok nehézséghez, fájdalomhoz, gyötrelemhez, kínhoz amit tartogat az élet??? elég lesz lélekben érezni, hogy van valaki akiért tovább kell mindig mennem és csinálnom mindent... ezek csak kérdések... és mindegyik kérdéshez még tudnék kapcsolni legalább egy tucatnyi kérdést... de mi értelme volna, ha még ennyire sem tudok választ adni??? hát nem sok... így nem marad más választásom mint, hogy lelépek a blogról és megpróbálom tovább élni az életem ilyen körülmények között amilyenek adattak... nem is kommentálom őket... muszáj vissza térjek és válaszokat keressek... csupán annyit ígérhetek... hogy a mi szerelmünk ereje nem rajtam fog múlni... mondjuk ez inkább a neki szóló ígéretem lenne... amit nektek olvasóknak ígérhetek az nem más, mint... hogyha sikerül valami okos választ felkutatnom akkor majd vissza térek ide a blogra és közlöm veletek, mert hátha segíthetek ezzel másnak... hiszen soha nem lehet tudni semmit...

Gyűrű téma...

Nos ez, hogy is van... egyszer csak a semmiből került elő ez a téma... ejsze egy film kapcsán... szóval arról lenne szó, hogy valami eljegyzés gyűrű hozódott szóba... amire a fejemhez vágják, hogy én majd csak akkor fogok gyűrűt kapni, amikor hajlandó leszek feladni a többi gyűrűm használatát... szóval, hogy majd csak azzal az eggyel feszíthetek, mert, hogy így semmi értelme, mert úgysem tűnik fel, hogy még kaptam egyet... nah majd csak rá készülök 5 évecske alatt, hogy ezután csak egy gyűrűm lesz... csak elég lesz nekem is csekély 5 évecske amíg hozzá szokok a gondolathoz, hogy ezután üres lesz a kezem... hmmm vagy lesz 5 évem, hogy teperjek azért, hogy megváltozzon az úrfi hozzáállása a dolgokhoz... de az igazat megvallva annyira furcsa ilyesmiről beszélni... most... jajj addig még kitudja mi lesz s mi nem... sok minden vár még rám... először is most az egyetemi dolgokkal kellene megküzdjek, hiszen elég sok nehézség és újdonság elé nézek... deeee az igazat megvallva ezzel a gyűrű témával valamiért sokkal szívesebben foglalkoznék... vajon ki tudja, hogy mért... ehh... mi lányok azt hiszem, hogy már csak ilyenek maradunk mindörökké...

Talán majd egyszer...

Nagy ritkán mellém áll a szerencse és egy kis nethez jutok, hogy tudjak írni egyet ide a blogra... hogy egy kicsit megkönnyebbüljek... vagy hogy egy kicsit tudjak kommunikálni azokkal akiket szeretek... és főleg aki az én kis szívem... nah de talán majd eljön a várva várt kedd amikor végre lesz nekem is netem... és legalább nem lesz még ez is hiánycikk meg a hozzá kapcsolódó dolgaim... hiszem most minden hiányzik semmi, de az ég világon semmi nem olyan, mint eddig... az egyetem.. az elég fura... lesz még amit megszokjak rajta... de igyekszem meggyürkőzni ezzel is... de ami azt illeti tetszik csak olyan más... ez az űr ami bennem tátong... igazából ez ami nagyon zavaró... de most így, hogy egy kicsit beszélhetek vele... az jutott eszembe, hogy fordított helyzetben sokkal nehezebb lenne... mert otthon mindent ismerek... minden hely ahol járnék.. az utcák.. az épületek... a tárgyak... egyszerűen mindenről ő jutna eszembe... mert mindenhol volt valami kis apróság... amit együtt csináltunk... amit vele.... ami ő... de itt minden ismeretlen... idegen... nem fűznek ide emlékek... lassan kezdenek lenni emlékeim a mostani "otthonomról" is... s kezdem ezt a helyet is megismerni... de amíg ő nincs itt és nincsenek itteni emlékeink addig kicsit minden könnyebb... remélem...

Reménytelen...

Ooohh... milyen szép ez az élet...hihetetlen... de tényleg el se tudom képzelni, hogy ennél még nyomorultabb állapotba is kerülhet valaki... nah mindegy... valószínűleg ez is csak az én hibám... szokás szerint... vagy is... most mért is lenne valaki másnak a hibája bármi is... mért is múlna valami is máson amikor nyugodtan lehet okolni érte engem ... vagy csak éppen úgy... szóval ha csak úgy ok nélkül elkönyvelheti xy meg vy, de akár ennyi erővel azt is írhatnám, hogy bárki... elvégre ilyen világban élünk kedveskéim... ha te egyszer elkönyvelheted magadban, hogy én vagyok a hibás, ha bármit is rám foghatsz... és lelkiismeret furdalás nélkül élheted a te kis privát életed tovább... és ezzel ki irthatsz minden zavaró tényezőt... vagy csak beszéljünk egyetlen egy tényezőről... még akkor is megfogod tenni… és mért??? mert MEGTEHETED, így ennél fogva biztos, hogy meg is fogod tenni… magáért mindenki mindent… ki másért??? ... elvégre ösztönös emberi tulajdonság, hogy mindenki arra törekszik, hogy az élete meg minden minél jobb legyen... önző mindenki.... csak magadért és magasról tojd le, hogy mással mi van vagy, hogy akármivel másnak mennyire teszel keresztbe vagy akármi más... na mindegy... inkább lepattanok erről a témáról, mert annyira nyomorult, hogy még arra sem érdemes méltatni, hogy az ember ezen mérgelődjön vagy, hogy szavakat illetve időt pocsékoljon rá... fuck off... na a lényeg annyi, hogy itt nyomorgok a laptop mellett és még egy kibaszott net kapcsolat sincs, hogy a blogomra tudjak gépelni... kénszerű nyomoromban csak annyit tehetek, hogy kinyitok egy szerencsétlen wordot és oda gépelem be azt amit már muszáj ki írjak magamból mivel ... hanem elég nagy valószínűsége, hogy elrobbanok ha még egy csak egy rövid ideig is magamban kell tartsam... nem az mind nem elég, hogy teljesen üresnek érzem magam... olyan mintha csak egy hatalmas tátongó űr lenne bennem és semmi más... még az üresebbnél is üresebb vagyok... ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy nincsenek se meg se az érzéseim, se a józan eszem, se a boldogságom, se hiányom, se reményem... se semmim... igazából így, hogy még a fájdalmamra sem találtam rá... valahogyan még szarabb... akkor legalább tudnám, hogy még létezem... mert az volna a normális reakció... velem is ez kellene legyen... annyira kellene fájjon, hogy arra szavakat sem tudnék találni... de én nem... én csak levegőt veszek és azt csinálom amit mások elvárnak tőlem... nem érdekel az eredménye... a következménye... se semmi teszem, hogy teljenek a napok, hogy haladjon az idő előrébb... most még az sem érdekel ha lassan döcög előrébb... még csak arra sem vágyom, hogy pörögjön gyorsabban és minél hamarabb a karjaiban lehessek újra... annak reményében, hogy legalább amikor vele vagyok majd újra megtalálom magam... legalább arra a rövid időre megint leszek valaki... érzések szintjén maximum zavar az, hogy senkinek sem vagyok fontos... vagyis... tudom, hogy valahol a nagyvilágban létezik egy ember akinek a szíve értem dobog... de ő nagyon messze van... de itt... itt nincs senki akire igazán számíthatnék... maximum egy illető, de őt is csak telefonon érhetem el, nem úgy mint máskor, hogy szinte az egész napot átbeszéljük... azok akik körül vesznek... egyiket teljesen megértem éli az életét, teszi a kötelességeit a barátnőjével, az egyetemmel és minden mással kapcsolatosan... és még így is sokkal több ideje van rám, mint bárki másnak... de valahogyan... azoktól akiktől törődést várnék legalább egy kicsit... semmi... ennyi amit adnak... úgy egy két napig elvagyunk teljesen normálisan... aztán szépen beadagolják neked ilyen – olyan kisebb – nagyobb pofonokban, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálsz... teljesen fölöslegesen strapálod magad, mert egyre megy... próbálsz beszélgetni... kommunikálni... barátkozni... megértőnek lenni és minél jobban a másik kedvében járni... és mért??? azért, hogy utána a pofád előtt kelljen végig hallgasd azt ,hogy a másiknak beszélgetés hiánya van, mert hogy nincs kivel beszélgessen... meg hasonlok... pff... akkor mi a büdös francért strapáljam magam??? ugyanitt lennék akkor is ha a kisujjamat sem mozdítanám... vagy bármi mást... mert a vége így meg úgy is az lesz... egyedül leszek... s egyre jobban... valószínűleg minél hamarabb annál jobb, valamint hasznosabb lesz ha tudatosítom magamban, hogy SENKIRE nem számíthatok csak magamra... szépen egyedül kell megoldjak majd mindent... minden problémát ami az utamba kerül... minden akadályon egyedül kell megpróbálnom átjutni... ha sikerül neki futok és pillanatok alatt átugrom rajta... de ha nem akkor a hosszú, fárasztó és kínzó megoldást kell választanom... ha arról van szó akkor éppen ezeregy kerülő úton kikerülni... és mindezek mellett a legnehezebb, hogy senkitől nem számíthatok majd egyetlenegy jó szóra sem... nemhogy valami másra... valami többre... ilyet, hogy törődés meg sem merek említeni... majd valahogyan lesz... majd csak elboldogulok valahogyan... egyszer talán jobb lesz... majd valamikor lehet, hogy könnyebb lesz.... talán az én szám széle is görbül még mosolyra... talán majd egyszer... majd egyszer valahol valamikor... de az biztos, hogy nem itt és nem most...

Visszaszámlálás...

Életében először akkor hagyta el a házat tele táskákkal, azzal az elhatározással, hogy karácsonyig vissza sem tér. Mindig azt hitte, hogy megkönnyebbülés és izgalom járja majd át, amikor elmegy, de amikor végül a taxi eltávolodott, elszakítva a köldökzsinórt, ami idekötötte, rettegést és aggodalmat érzett. Nem attól félt, ami előtte állt, hanem attól, amit maga mögött hagyott.
Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett.Próbálta elfojtani feltörő könnyeit, próbálta lenyelni a gombócot, amely a torkát szorította, próbálta elfojtani a gondolatait, amelyek elönteni készültek mindent. Úgy érezte, az egész világgal meg kell küzdenie, hogy a számításait keresztül ne húzzák. Küzdött azokkal, akik engedély nélkül a világába léptek. Úgy érezte, egész élete csak küzdelem és küzdelem és küzdelem. És most itt ül, és még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie. Úgy érezte magát, mintha száz meneten lenne túl, mintha ellenfelei minden ütése, rúgása célba ért volna. Elfáradt. Az izmai fájtak, a védekezése szétesett, a sebei pedig nem gyógyulnak már olyan gyorsan.Ahogy mindent szép sorjában végiggondoltam, rájöttem, hogy életemben először van egy barátom, aki tökéletesen megért. És akinek valaha is volt kapcsolata valakivel, akár csak öt percre is, annak ez fontos. Mert egyszerre csak nem éreztem úgy, mintha más világban élnék, hanem azt éreztem, hogy van egy személy, akit szeretek és tisztelek, aki megkapta a szívem egy darabját, és aki ugyanúgy érez, mint én. Nem éreztem már olyan egyedül magam. Sőt, ennél is többet mondok: úgy éreztem, mintha lebegnék.Igen, végül mind elmennek. Minden egyes ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha is beragyogta a napját, aki felvidította a szívét, olyan gyorsan tűnt el, mint a macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lenne.Az élet találkozásokból és elválásokból áll. Nap mint nap érkeznek új arcok az életünkbe, illedelmesen köszöntjük őket, van, aki csak néhány percig marad, mások hónapokra, és van olyan, aki egész életünkön át velünk lesz.

Hogy az a ... avagy Sz-nek...

Nos drága... bele vágok a közepébe... szóval te egyenes embernek tartod magad... hogy rólam mint gondolsz ilyen téren nem tudom... de nem is akarom tudni, hogy őszinte legyek... és van egy olyan érzésem, hogy ezzel a legtöbben egyet fognak érteni velem, amire a bejegyzésem végére érnek... szóval ÉN vagyok, aki vagyok... de minden azt indokolja, hogy még is én vagyok az egyenes... vagy, hogy ne mondjak semmi nagyot... az egyenesebb kettőnk közül, azokból az okokból kiindulva, hogy én nem teszek magamra ilyesfajta megjegyzéseket se pozitív, sem pedig negatív értelemben, valamint ide leírok EGYENESEN mindent és nem a hátad mögött szövegelek... ide írom, ahonnan ugyanúgy olvashatod TE is, mint BÁRKI... és tudod, hogy mért egyenes??? mert nincsenek variációk, mindenki egy és ugyanazt olvashatja... hiszen köztudott tény, hogy semmit sem tudunk elmesélni kétszer ugyanúgy, még ha szívből törekedünk is erre, így hát az én elmesélésemben a szavak ereje közt még csak halvány hangulati eltérés sincs... veled ellentétben mivel, hogy te nem kevésszer hangoztatod azt, hogy te egy egyenes, korrekt ember vagy.... miszerint nem pletykálkodsz, nem osztod a másikat a háta mögött, hanem ha valakivel valami bajod van azt a szemébe mondod... de sajnos az igazság az, hogy ez csak üres duma... és baráti jó tanácsként fogadd el kérlek, hogy nagyon átlátszó szöveg... nem tudom, hogy még vannak-e olyan bunkók, akik ezt beveszik... de hidd el a legtöbb ember szemében ezzel a fos dumával már le írod magadat startból, oly annyira, hogy még arra sem veszik a fáradtságot, hogy megpróbáljanak megbizonyosodni állításod valóság alapjáról... ébresztőőőő... 2010ben élünk... az emberek rád néznek és egyből levágják, hogy csak a szájad jártatod és megpróbálsz nekik bemesélni magadról egy olyan dolgot amit még te sem hiszel el... nos én a kisujjamat sem kellett mozdítsam és te magad bizonyítottad be, hogy mennyire a levegőbe beszélsz... ha nem tudnád, hogy mivel akkor azt is elmondom... nos először is én nem tartok senkit sem egyenesnek aki, ha baja van velem azt nem nekem mondja a szememben, hanem édesanyámat traktálja az alaptalan megjegyzéseivel... ha neki próbál kétértelmű utalásokat tenni arra, hogy mi a problémája velem... hát kis-anyám az ilyesmi minden csak éppen nem egyenes beszéd... LOL... ennyire bunkó módon próbálsz kritizálni??? röhejes ez az egész... és igen akinek egy csepp sütnivalója is van az nem kezdi hangoztatni azt, hogy ő milyen sokat szokott takarítani és, hogy ő mennyire szereti a tisztaságot megtoldván egy olyan megjegyzéssel, hogy bezzeg én nem nagyon takarítok... még is honnan a jó büdös francból tudhatnád te ezt??? amikor még csak képen sem láttad se a lakásunkat... se a szobámat... se a környezetemet amiben mozogni szoktam... és a rá adás, hogy nem is ismersz... tehát milyen alapon mondod ezt??? ennyire unalmasok a napjaid, hogy nincs mivel lekösd magad és ezért az én tulajdonságaimat... szokásaimat... meg akármijeimet találod ki a kis szűk agyadban??? aztán jön az egyik kedvencem... valószínűleg azért, mert ezen tudtam a legnagyobbat kacagni... miszerint te kis-buzgónak képzelvén magad azt kezded osztani, hogy még soha nem láttál engem teregetni... hát ez jó... meg is kell álljak egy pillanatra és kiröhögjem magamat, hiszen annyira fenomenális ez a kijelentés, hogy arra már szavakat sem találok... nos kicsi szívem én nem tudom, hogy te melyik földön élsz, de nagy valószínűséggel nem azon amelyiken én... először is had bátorkodjam megkérdezni, hogy mi a francért kellett volna te egyáltalán engem lássál teregetni??? vagy éppen mikor??? nem lakunk egymással szemben, tehát se ablakotok se semmitek nem is néz felénk... sőt egy halom tömbház van köztünk... akkor még is mit várnál meghívóval értesítselek, hogy drága Szidónia őnagysága tisztelettel értesítem, hogy 2010.szeptember 23.-án 13 órai kezdettel ünnepélyes keretek között legyen szíves már megtekinteni ahogyan teregetni fogok... vagy még is mit a nyavalyát várnál hívjalak fel? írjak smst? írjak messengeren? írjam ki státuszba, hogy meglehet csodálni azt, hogy hogyan teregetek??? Most már a viccet félretéve neked hol az ESZED??? egyáltalán van neked olyanod??? vagy ha van akkor nem szoktad használni, inkább feldugod a seggedbe, hogy puhábbra ülj vagy hogy ne sértse fel a vékony likad a szék... kicsit szállj már le a földre és nézz magadba légy szíves mielőtt mást szapulsz a háta mögött... legalább 2 hónapja nem láttalak, nem beszélgettem veled se semmi... nyugi nem azért mondom, mert hiányzott volna... sőőt... és te még hol tartasz??? hát valahol ott, ahol az ember volt 3000 éve... szóval, hogy neked még most sincs jobb szórakozásod, mint engem kommentálni, hol ott ezt az időt fordíthatnád valami hasznosabbra is... mondjuk arra, hogy egyszer szét nézel a saját portádon... aztán mocskolod a másét... és akkor, hogy a lényegre térjek... a legjobb az ebben az egészben, hogy te nem is ismersz engem, tíznél többször biztos, hogy szóba sem álltam veled, de ha igen is minden beszélgetésünk elapadt olyan 4-5 tőmondat körül... mivel soha nem találtalak szimpatikusnak, így a konfliktusok elkerülése érdekében nem mondhatni, hogy kerestem a társaságodat... a beszélgetéseinket általában leszűkítettem amennyire tőlem tellett... egészen addig, hogy már rendesen kihallgatás formája lett az egymást váltogató igen és nem válaszaimtól... és legmaximálisabban amit tudhatsz rólam az, hogy még párszor megfigyeltél ilyent - olyant amikor a közeledben voltam... nos ha te ezekből azt gondolod, hogy ismersz akkor most még jobban el kell, hogy szomorítsalak és a tudtodra adnom, hogy az égadta világon semmit, de semmit nem tudsz rólam... tudod nem hiába lett közhelyé az a kifejezés, hogy a látszat néha csal... honnan is tudhatnál, hiszen... soha a büdös életben nem jártál nálunk, nem tudsz semmit arról, hogy nálunk mik a szokások, mi a házirend meg hasonlok, tehát ilyen alapon, hogy mersz arról kommentálni, hogy én nem takarítok, főzök, teregetek vagy akár mi... egyszer nézd meg a mi lakásunkat és azt, hogy mit jelent nálunk fele az a szó, hogy rend meg tisztaság aztán kezd kommentálni, bár én a te helyedben inkább bőgnék miután szembesültem a valósággal... másrészről pedig, hogy jössz ahhoz, hogy édesanyámnak arról próbálsz okoskodni, hogy engem mennyire nem tartasz önállónak meg ilyennek meg olyannak... nem gondolod, hogy Ő JOBBAN TUDJA, MINT TE, hogy milyen vagyok és milyen nem??? elvégre vele élek egy fedél alatt, nem veled... és ő nevelt... ő próbált tanítgatni... megmutatni a helyes utakat... ha ezzel próbálod mutatni, hogy te mennyire felnőtt vagy, meg, hogy mennyire érett a gondolkodásod, akkor megsúgom, hogy ezzel mindegyik felnőtt szemében sikerül körvonalaznod azt, hogy még egy pelenkás taknyos is előrébb van, mint te... meg aztán ami még tud dühíteni az nem más, mint, hogy bele pofázol abba, hogy én mit engedek meg és mit nem a barátomnak... vagy éppen kezded nekem osztogatni az észt arról, hogy hogyan tartsam meg... hát kicsikém te már eddig is úgy leírtad előttem magad egy életre, hogy valószínűleg te lennél az utolsó a világon akinek a tanácsára lenne szükségem... úgy tartom meg ahogy ÉN jónak látom... azt engedek meg neki amit ÉN akarok... ha valamit elbaszok akkor azaz ÉN bajom legyen és mivel te nem tudsz semmit se rólam, se arról, hogy milyen módon szoktam intézni a dolgaimat légy TE az aki NEM pofázik bele abba amihez SEMMI köze... és akár, hogy is okoskodsz és példázódol magaddal, itt egyelőre te vagy az aki elveszítette a barátját, nem pedig én... ja plusz egy jó tanács sokat kell még tanulj ahhoz, hogy megtudd, hogy nem tudsz semmit... és legvégül igen... én is letudlak mocskolni, ha kikényszeríted belőlem... és ahogy olvashattad ezt sikerült is elérned... csakhogy az én és a te mocskolódásod között van egy csekély eltérés, ami nem más, mint, hogy az enyém MEGALAPOZOTT volt... és utóiratként... szeretném közölni úgy veled, mint mindenkivel, hogy annak ellenére, hogy soha nem tartottalak valami szimpatikusnak törekedtem és reménykedtem abban, hogy sikerül kialakítanunk egy elfogadhatónak mondható viszonyt... nem kellett volna soha jóba legyünk... csupán elférjünk egymás mellett harag és áskálódások, meg piszkálódások nélkül... mert én ezt nagyon utálom... legyen szó bárkiről... de sajnos te nem bírtál magaddal... folyamatosan egyre többet és többet pofáztál tudatlanul olyanról amiről semmit sem tudsz... folyamatosan probáltad osztani az észt olyan dolgokról amikhez semmi közöd... okoskodtál... fosoltál, túráztattad a pofád a hátam mögött... ééés az istennek sem akartad észre venni, hogy egyre jobban és jobban megutáltatod magad... nos nálam egy életre levizsgáztál... én ezután csak kerülni foglak amennyire csak tudlak és semmibe venni... tőlem ne várj semmi, de semmi jót... és csak az az egy kívánságom lenne, hogy te is ugyanígy tegyél... nézz levegőnek... mert innentől kezdve én nem tudok és nem is fogok tudni másképpen gondolni rád, mint egy gerinctelen, kétszínű, pletykás, hazug, seggnyaló, álnok kígyóra... nekem a azt a csepp bizalmam is eljátszottad ami volt... és azt a parányi szimpátiát is sikerült megsemmisítened... nem gyűlöllek... oly annyira senkinek nézlek, hogy még csak gyűlölni sem tudlak, mert még ahhoz is éreznem kéne valamit irántad... nem még csak nem is gyűlöllek... közömbös vagy számomra... és legfőképpen szánalmas... annyira. de annyira szánalmas... hogy már senki nem tud megszánni...

Vészcsengő

Az idő nagy úr... rohadtul nagy... életem során már rengetegszer találtam magamat olyan helyzetben, hogy ezt be kellett látnom... de valójába talán soha nem érzetem át ennyire, mint most... most... nem is tudom... csak küszködök... még a szavaimat sem találom... annyira ki akarom írni ezt magamból és eközben csak arra döbbenek rá, hogy egy ép gondolatot sem vagyok képes megfogalmazni... igen ... valamikor fél éve is tudatában voltam annak, hogy egyszer elérkezik ez az időszak is... és most itt van... lohol mögöttem... mintha verseny futás lenne az életemért... csupán annyi a baj, hogy fáradok... és egyre kisebb az előnyöm... hamarosan utolér és magával ragad... elvisz... nyomorult egy érzés... szorít, mint egy satu... mindig is tudatában voltam ennek... tudtam, hogy elfog jönni az a nap amikor itt kell hagynom... de mindvégig reménykedtem, hogy valahogyan majd felkészültebben fogom fogadni ezt az egészet... én tényleg próbáltam erre készülni... hogy amikor majd itt lesz az idő akkor ne legyen ennyire nehéz... és most??? most már itt vagyok... a vissza számlálás jócskán megkezdődött... és rá ébresztett, hogy semennyire nem készültem fel... és, hogy mért???... mert lehetetlen... hogy a csudába készüljek fel arra, hogy most amikor végre megtaláltam azt amit mindeddig kerestem... azt amire a legjobban szükségem volt és van... most amikor egy személyben megtaláltam a boldogságot... a szeretetet... a szerelmet...a csodám... a bizalmat... a barátot... a jövőt... a reményt... az őszinteséget... a vágyat... a valóra vált álmot... a tiszteletet... az odaadást... a megértést... a vigaszt... az értéket... az élet értelmét... egyszerűen mindent... mindent amire szükségem van... most amikor annyi harc, fájdalom és várakozás után végre az enyém... akkor el kell hagynom... ez hihetetlen... de itt lohol a nyakamon az a bizonyos vészcsengő ami egyre gyorsabban és egyre gyakrabban visítsa a fülembe, hogy már alig van időm... már alig vannak napok, órák, percek... és egyszer... nagyon hamar oda fog érni, hogy már csak másodpercek... arra, hogy az enyém legyen.... hogy velem legyen... hogy átölelhessem... hogy megcsókolhassam... hogy a kezét foghassam... hogy hozzá bújhassak... hogy mosoly csalhassak az arcára... hogy elvarázsoljam... hogy boldoggá tegyem... hogy megadjak neki mindent amire szüksége van... hogy vele legyek... hogy vele feküdjek és ébredjek... hogy várjam és keressem... rohadtul nehéz... érzem, hogy összeroppanok... az egyetlen ami életben tart az még mindig csak ő... csak érte vagyok képes... miatta muszáj kibírnom mindent... a csőd szélén az egyetlen gondolat ami megment nem más, mint, hogy újra össze kell szednem mindent erőmet... még azt is ami nincs... ha már elviselhetetlen a fájdalom még akkor is fogaimat összeszorítva, közömbös arcot vágva, de tenni a dolgom és azt mutatni, hogy minden rendben... érte... csak is érte és annak a távoli célnak... a jövőnek... ami rólunk szól... a közös jövőnkért... azért, hogy újra vissza kaphassam... hogy újra, úgy isten igazából az enyém legyen... ha mikor kiment az ajtómon... szorosan magához ölelt és azt súgta, hogy ha 5 évet képes voltam várni arra, hogy megtaláljalak, most képes leszek 5 évet várni arra, hogy az enyém legyél... nos igen, ha már úgy érzem, hogy minden kötél szakad akkor is ez kell az én szemem előtt is lebegjen... érte... miatta... tovább csinálni, mert képes kell, hogy legyek rá... egyre fülsüketítőbben visít a vészcsengő a fülemben... figyelmeztetve arra, hogy egyre kevesebb időm van vele lenni... utoljára megfogni a kezét... utoljára megcsókolni... utoljára hozzá bújni... utoljára puszikkal halmozni el... utoljára dédelgetni... utoljára cirógatni... utoljára bele túrni a hajába... utoljára rá mosolyogni... utoljára bele nézni azokba a gyönyörű, titokzatos zöld szemeibe és végig nézni, ahogyan lepereg bennük az életem... utoljára megcsiklandozni és hallani ahogy szívből nevet... utoljára kicsalni belőle azt a durcás ellenkezést, hogy nem akarja engedni ezt, de aztán még is megadja magát... utoljára előcsalni azt a ritka, de annál értékesebb csibész mosolyát, ami mindig... újra és újra magával ragad... elvarázsol... utoljára megérinteni... utoljára sétálni vele kéz a kézben... utoljára lenni azokon a helyeken amelyek eddig szinte minden naposak voltunk... utoljára játszani, nevetgélni, szórakozni a barátokkal... utoljára csinálni közösen ezt meg azt... és legvégül elérni oda amikor könnyek közt búcsút kell venni tőle... tudom, hogy ez volt az egyik kérése... hogy ne sírjak amikor elválunk, de én erre képtelen vagyok.. habár azt megígérem, hogy megteszek majd minden tőlem telhetőt és vissza tartom ameddig csak tudom... és a visibáló vészcsengő hangjával a fülemben odáig jutni amíg bambán bámulok egy elhalványodó autó után... amely elszakítsa tőlem az életem... nézem ahogy egyre jobban távolodik... ahogy egyre homályosabbak lesznek a körvonalai... ahogyan szép lassan bele olvad a környezet kuszaságába, mintha nem is lett volna... és ahogyan legvégül eltűnik egy kanyar után... és eközben semmi mást nem érezni csak, hogy megszakadok... éles fájdalmat... hiszen éppen ebben a pillanatban tépték ki a szívemet és a lelkemet... elvitték... elment... nincs többé... és nem tehetek ez ellen semmit... csak végig nézhetem... mozdulatlanul és némán bámulhatom, ahogy minden amit felépítettünk, amiért küzdöttünk, a való világ amit létrehoztunk, az életem értelme... a szívem... a lelkem... az érzéseim... mindenemet elviszik... végig nézhetem... ennyi jutott nekem... mintha nem is az én életem lenne... mintha az egésznek nem én lennék a főszereplője... csupán a nézője... pedig én vagyok... én vagyok az a nyomorul főszereplő, aki most teljes kívülállóként végig nézheti ahogyan saját énjét fosztják meg a léttől... ebben a maradék kevés időmben még megpróbálok minél több emléket gyűjteni rólad és veled... mert csak az emlékek lesznek majd azok amiket senki és semmi nem vehet el tőlem... és ők kell legyen majd azok is akik erőt adnak a továbbiakhoz... hogy végül újra a karjaidba zárhass és SOHA ne engedj el újra...

Szeretlek... és ez 5 év múlva is így lesz....

Fél a végtelenből :X

Ez az idő is elérkezett... hihetetlen számomra kimondani... leírni... még csak átgondolni is... igen... a sok nehézség... harc... küzdelem... és fáradozás után... igen az enyém lett... és akármennyire is hihetelen végre kimondhatom, hogy az enyém is már kerek 6 hónapja... és ha rajtam múlik soha, de soha nem engedem el... ez egyszer biztos... emlékszem, hogy éltem már át olyan reménytelen órákat, napokat, heteket, hónapokat amikor legmerészebb álmaimban sem mertem volna egy másodpercig sem arra gondolni, hogy legalább egy fél percre is az enyém lesz... és még is... milyen hihetetlen meglepetéseket tartogat is az élet... most itt vagyunk az enyém már fél éve... és azt hiszem, hogy abszolút megalapozottan mondhatom el, hogy ez volt életem legszebb fél éve... és akkor még valaki megmerné kérdezni tőlem, hogy mért hiszek a csodákban????... az én kis csodáimban... amik számomra a mindent jelentik... vicces, így ez a bizonyos gyönyörű fél év után végig gondolni, az ez előtti időket...például emlékszem ami előtt összejöttünk volna mennyire kételkedett bennünk... mindig azon az állásponton volt, hogy én túl jó vagyok hozzá... ezért nem érdemel meg... és egyártalán nem bízott abban, hogy jó párost fogunk alkotni... ehhez képest örülök, hogy nagyon is sikerült bebizonyítanunk egymás számára, hogy sokkal jobbak vagyunk együtt, mint bármelyik másik pár... hiszen tökéletesen kiegészítjük egymást és most, hogy sikerült megszereznünk egymást arra is rávilágított az élet, hogy mennyire tökéletesen kiegészítjük egymást és, hogy mennyire szükségünk van egymásra... örülök, hogy volt alkalmunk mindezt megtapasztalni, annak köszönhetően, hogy úgy határoztunk, hogy bármennyire is bizonytalanok voltunk a dolgunkban, de adtunk egy esélyt egymásnak és megtudtuk azt, hogy valóban egymásnak termetettek minket... és tiszta szívből remélem, hogy mindez soha nem ér majd véget... mert tudom, hogy mennyivel jobb lett az életem amióta minden perces szereplője, résztvevője vagy és amióta annak is tudatában vagyok, hogy mennyire szükségem van rád... Nagyon szeretlek kicsim... :):X

Friends??? wtf???

Hol volt hol nem volt... volt egyszer egy fogalom... ezt a fogalmat akár érzésnek is nevezhetjük... hiszen régebb a legtöbb ember ezt az érzést a szíve legelőkelőbb helyén viselte... ezeknek az embereknek ez érték volt... ez az érték az egész életüket meghatározta... tudták, hogy akivel ez a szoros kötelék kialakul azokra MINDIG számíthatnak... volt is egy mondás ami szerint ez leginkább a nehéz, kemény helyzetekben mutatkozott meg... szóval akiket egy ilyen kötelék... ez az érték köt össze azok bármire képesek egymásért... cselekedeteiket is ez határozza meg, hiszen elgondolkodnak és megpróbálnak úgy tenni, hogy az nekik is és a másik személynek vagy éppen személyeknek is jó legyen... talán ez lenne röviden a lényege... hogy ott legyél a másiknak ha szűksége van rád... segíts ha tudsz neki és, hogy SOHA ne fordulj el tőle... akár milyen nehéz is ha Ő a te kiválasztott embered... akkor tarts ki mellette a legkeményebb... legnehezebb és legkilátástalanabb helyzetekben is... és ez a lényeg, hogy pont ekkor legyél ott neki... ne akkor amikor minden rendben van és senkinek semmi gondja...nos úgy hiszem ezt a fogalmat... érzést... kincset... értéket... úgy nevezték el, hogy barátság... lehet, hogy régebb létezett... elvégre valaki kitalálta... valaki aki bizonyára átélte... átérezte ezeket a dolgokat.... volt az emberiségnek egy szerencsés embere... lehet hogy valamikor a kevésbé modern világban voltak többen is akiknek szerencséjük volt ahhoz, hogy mindezt megtapasztalják... de már mi marad ebből???... szinte semmi.... manapság az ember azon gondolkodik, hogy ez tényleg létezik csak neki nem adatik meg vagy pedig nem is létezik csupán egy nagy szó amivel kis emberek dobálóznak... én szeretnék hinni benne... de... áááh... egyre inkább nem megy... minél jobban szeretném... mert mindig az lesz, hogy felbukkan egy ember az életedben aki belopja magát a szívedbe... akivel az elején minden oké... talál köztetek a szó... sok szép együtt töltött perc... nevetgélések... rengeteg közös emlék... és aztán jön egy kis bökkenő... amikor segítségre... kitartásra lenne szükséged... amikor tényleg a másik segítségére lenne szükséged... és ekkor mi történik??? hát nem a kezét fogja nyújtani... hanem megmutatja a háta közepét... vagy kimutatja a foga fehérjét... mindegy hogyan fogalmazok a lényeg úgy is ugyanaz... és ha éppen arról van szó akkor még ő is rúg beléd egyet, hogy biztosabb legyen, hogy nem tudsz kimászni a slamasztikából... hát igen ez a modern világ... a modern barátságokkal... amik semmit nem érnek... színjátszás... képmutatás az egész... messze neked barátság oszt élvezd ki addig ami jó dolgod van mert amikor nehezebb idők jönnek akkor a barátod fog a legjobban átvágni... ő fog a leginkább keresztbe tenni... ahol csak tud... s netán ha olyan fajta akkor még ő fog szemrehányást tenni, hogy te nem vagy jó barátja... ez a világ.... ilyen időket élünk... barátság??? az meg mi a franc??? senki se tudja... de azt, hogy hogyan húzzál minél nagyobb hasznot a másikból.... hogyan használd ki... hogyan színleld, hogy a barátod... hogy fontos neked azt mindenki annál jobban tudja... egyesek már igazi mesterek... profik... hát köszönök mindent neked. (és itt a pont EZ nincs tovább)

Vakság

Vannak dolgok amiket az emberek nem mondanak ki... mint mindennek ennek is meg van az oka... vannak olyanok amelyeket nem mondunk ki, mert sértőek... mert a célzott személynek fájdalmasak lennének... és vannak olyanok amelyeket nem mondunk ki, mert szeretnék ha az a bizonyos személy megértené szavak nélkül is... nem mondom ki, mert szeretném ha belém látnál egy kicsit jobban... ha legalább megpróbálnál kicsit mélyebbre látni bennem és megérteni azokat a szavakat amiket használok... mert minden miértek van egy mertje... ugyanígy minden mindegy-emnek van értelme... néha szeretném ha megértenéd ezt... soha nem azért használom ezt a szót mert határozatlan vagyok... soha... csak talán mindig nem a legegyértelműbb annak a bizonyos mertnek a felkutatása... de talán téged nem is érdekel annál jobban... egy egyszerű, hasznos magyarázattal el van intézve... "Határozatlan vagy"... hát nem... nem vagyok határozatlan... éppen az bizonyítja határozott elszántságom, hogy még azért sem fogom elmondani a mindegy-ek értelmét... tudod néha mindegy, mert nekem is jó az ami neked jó... máskor meg mindegy, mert a lehetőségek mindegyike megfelel amelyek közül választanom kellene... így a döntésem által nem sajátítom ki egyik lehetőséget sem... lehetőséget adva neked, hogy válasz... hiszen nem biztos, hogy neked is megfelelő lenne minden lehetőség... ugyanakkor ott van az a bizonyos mindegy... ami egyáltalán nem mindegy... de még is kimondom, hogy mindegy, mert igazából ezzel szeretném érzékeltetni, hogy mennyire nem mindegy... és legfőképpen ezekben az esetekben esne jól az ha te ráébrednél, hogy mennyire nem mindegy... ha egy kicsit belém látnál és észre vennéd... hogy azért mondtam mindegy-et, mert szeretném ha magadtól rájönnél, hogy éppen az ellenkezőjét szeretném... rengetek időt töltünk együtt... ezek a percek fontosak... tudom, hogy neked is ugyanúgy számítanak, mint nekem... de ha két ember ennyi időt fordít a másikra akkor az is természetes, hogy akaratuk ellenére is, de egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz... egyre jobban megismerik egymást... az együtt töltött percekben bármire törekedhetünk, bármit akarhatunk... ez egy vele járó mellékfolyamat... szóval ez olyan, hogy akár akarjuk... akár nem... így is és úgy is megtörténik... halad... fejlődik... legtöbbször észre sem vesszük... észrevétlen... halk... és még is fontos... csak későre kapunk észbe és döbbenünk rá arra, hogy ezt is és azt is megtudtuk a másikról... és most már tényleg oda jutunk, hogy tényleg érezzük azt, hogy mennyire szűkségünk van a másikra... hogy, fontosak vagyunk egymás számára... egyre inkább oda jutunk, hogy semmit sem akarunk csinálni a másik nélkül... mindketten tudatosan arra törekszünk folyamatosan, hogy minden egyes percet amit csak lehet együtt töltsünk... és igen... egyre jobban megértjük szavak nélkül is egymást... egy tettből... egy nézésből... egy mutrából... egy pillantásból... egy száj húzásból... és akkor igen... azt hiszen valahol jogosan várom el... hogy legalább három mindegyből egyet érts meg... értsd meg az üzenetét... az értelmét... az utalását... és ne vágd a fejemhez, hogy csak azért mondom, mert határozatlan vagyok... nem... egyáltalán nem vagyok határozatlan... csak szeretném ha megértenél anélkül is bizonyos dolgokat, hogy az elmondanám minden kis részletét... hogy az orrodra kötném, minden egyes gondolatom... érzésem... vágyam... kívánságom... és nem... nem kérek tőled semmi lehetetlen.... semmi természetfelettit... semmi olyant ami képtelenség... mert soha nem mondok mindegyet egy olyan dologra... egy olyan valamire amiről még soha nem beszéltünk... ami teljesen új... ami ismeretlen... amiről nincs ahonnan tudj bármit is... ha egy dologra úgy érzem, hogy mindegyet mondhatok már akkor bizonyos, hogy az valami olyannal kapcsoaltos amit nem egyszer és nem kétszer beszéltünk át... amiről már többször szó esett... valami olyan amit már együtt éltünk át... amit már csináltunk párszor... ami már igazán ismert... akár szokványosnak is mondható ami kettőnket illeti... az, hogy te nem érted, hogy mit akarok még nem jelenti azt ,hogy határozatlan vagyok... ez olyan helyzet amikor nézel csak éppen nem látsz... ez az igazi vakság...

Tanulságos kis lecke...

Régebb nem értettem... és igazából most se mondhatnám azt, hogy értem... csupán annyiban változott a dolgok állása, hogy most már saját bőrömön tapasztaltam így elismerem ennek létezését... sajnos... régebb... amikor egyedül voltam mindig csak irigyeltem azokat akik szerelmesek... akiknek van párjuk... akiknek meg van az esélyük arra, hogy boldogok lehessenek... valahogy ez úgy alapból összemosódik a boldogság gondolatával... érzésével... és persze voltak olyanok akiket soha nem tudtam megérteni... nem bírtam felfogni és csak magamban gondoltam, hogy nah te aztán nem vagy normális... szóval ők voltak azok akik szerelmesek és ugyanakkor boldogtalanok... olyan érzésem volt mindig tőlük, mint akiknek megadatik a boldogság és még sem akarnak élni vele... azt láttam, mintha egyszerűen a saját boldogságuk útjába állnának folyton.... mintha saját maguknak tettek volna keresztbe folyton a saját boldogságuknak.. mintha az orruk előtt hevert volna a boldogság... a vágyak amelyek beteljesültek... egyszerűen minden.. ott volt a lábuk előtt hevert csak éppen ők nem voltak hajlandóak észre venni... ez mindig is bökte a csőröm... valahogyan olyan idétlen élet érzésnek tartom... talán nem is az idétlen a megfelelő szó rá, de most hirtelen nem is tudom, hogy minek nevezzem... olyan felfoghatatlan, hogy amikor valakinek boldognak kellene lennie... mert minden megadatott hozzá és még sem az... amíg úgy mond ennek az egésznek külső szemlélője voltam soha nem tudtam elfogadni ezt az érzést... folyton az zakatolt bennem, hogy ez egy lehetetlen életérzés... igen talán ez a megfelelőbb szó rá... nem is az idétlen... bár kitudja... nos úgy véltem, hogy ezt az érzést csupán azok képesek megtapasztalni akik arra születtek, hogy a megadatott örömektől vonják meg saját magukat, hogy még azt is elvegyék maguktól amit már az övék... aztán eljött ez a nap is... amikor azt mondhatni, hogy minden megváltozott... itt gubbasztok az én kis kedvenc fotelomban és azon kapom magamat... hogy szerelmes vagyok és még is ezt az idétlen... lehetetlen életérzést tapasztalom saját magamon... ömlenek a könnyeim... morcos vagyok... és egyszerűen nem találom magamban azt a boldogságot ami ha minden igaz.... az enyém... már pedig igaz és valóság... és ennek ellenére képtelen vagyok átérezni... képtelen vagyok megtalálni magamban... szóval oda kint él és lélegzik egy ember... akinek a szíve értem dobog... és én ezt nem vagyok képes átérezni... csupán nyomor érzek... szerencsétlennek érzem magam... és mért??? csupán azért, mert a dolgok nem úgy alakultak ahogyan elterveztem... nem úgy ahogyan én akartam... hanem másképpen... és a dolog érdekessége nem más, mint, hogy nem is olyan sokkal másabban, de még is egy ilyen nyomorult esős napon... ez a szerencsétlen időjárás is annyira tud befolyásolni, hogy ha a terveink egy picit is változnak már ennyire nyomorultnak és egy teljesen lehetetlennek nevezhető életérzés kerít hatalmába... jó persze ehhez hozzá jön az idegesség ami a jövőt illeti meg ilyen olyan dolgok, amelyek lassan rutinossá válnak az életemben... szóval igen... ide kellett eljussak, hogy a saját bőrömön tapasztalom az általam lehetetlennek meg idétlennek titulált életérzést... holmi nyamvadt... kis... szinte jelentéktelen érzések keveredéséből fakadóan... és ha csak erre gondolok is át jár a hideg és szánalmasnak tartom magamat... valamint a helyzetet amibe cseppentem... talán a sors egy leckének szánta... egy jó kis tanulságos leckének... hogy ne vonjak le olyan valamiról téves következtetést amit még nem tapasztaltam azelőtt... de akkor is... még ezután is... hogy átéreztem ezt az egészet... átéreztem azt, hogy boldog kéne legyek, mert minden okom meg van rá és ennek ellenére szomorúnak... szerencsétlennek és legfőképpen boldogtalannak érzem magam... pedig mindezek ellentéte itt hever a bokám előtt... éppen, hogy nem böki ki a szemem és még sem tudom érezni... csak a tudatom súgja, hogy így kellene lennie... tanulságos kis lecke volt... de vajon elég-e ahhoz, hogy a jövőben ezt eltudjam kerülni??? vagy éppen elég volt-e ahhoz, hogy magamban tovább gondolva... elfogadható... épkézláb magyarázatot kapjak minderre... leckének lecke volt... csak a tanulságot kéne az eszembe véssem...

Psszt :)

"akkor tudd meg, hogy szeretlek te kis őrült..."

Mit ér???

Jól el lehet filozofálni, hogy mi mit ér? vagy éppen ki mennyit ér?? elbeszélgettünk a legjobb barátommal és körülbelül két perce azt kérdezte tőlem, hogy mit ér az ember büszkeség nélkül??? amire az volt a válaszom, hogy valószínűleg annyit amennyit én... erre természetesen megkérdezte, hogy és te mit érsz??? amire azt válaszoltam, hogy valószínűleg semmit... és lassan tényleg ez is az érzésem.... mindent feladok... bármire képes vagyok érte... s sokszor azaz érzésem, hogy a semmiért... mert nem kapok cserébe semmit... pedig nem kérdek sokat... csak azt szeretném érezni, hogy én is számítok neki... hogy neki is szüksége van rám... és nem csak nekem rá... szeretném érezni, hogy szeret... nem tudom, hogy még meddig fogom bírni... és meddig fogom csinálni... még meddig és még mit adjak fel??? feladni bármit, hogy neki jobb legyen... lemondani erről is és arról is, hogy ne legyen vita... ne legyen veszekedés... ha megsért vagy megbánt lenyelni és hol ott a szívedben érzed, hogy megszakadsz... felemeled a fejed... letörlöd a könnyeid is rá mosolyogsz, mintha minden rendbe lenne... aztán jönnek az újabb dolgok, hogy szép vagy sem azt csak az Isten tudja... de a régebbit elfelejted, mert nincs más választásod... el kell felejtened... le kell nyelned... hogy minden ne legyen rosszabb... de érte.... a csendért... a nyugalomért... megteszed... hogy legalább neki jó legyen megteszed... megpróbálsz mindig a kedvében járni... úgyhogy neki jó legyen... azaz, hogy elsősorban neki legyen jó... arról ne is beszélve, hogy ha kér valamit akkor feltétel nélkül megteszed... vagy ha hív valahova akkor természetes, hogy a válaszod igen és még örömödben táncolsz is akár, hogy de jó, hogy hívott... szóval egy idő után már tényleg úgy érzed, hogy se büszkeséged se semmid... csak, hogy neki jó legyen... és akkor a rá adás, hogy még úgy is érzed, mintha ő mindent csak kötelességből csinálna... ezt megteszi és azt megteszi, mert a barátnője vagy... ezt így illik tehát csinálja... az illem így diktálja tehát ez lesz... nem tudom mi az igazság... valahol nagyon elkavarodtam... nem értem, hogy az emberek mért tesznek olyan dolgokat amikhez nincs is kedvük... csak mert azt szeretném hallani még nem kell azt tenni... én csak akkor kérem ha az szívből jön... és pedig evidens volt, hogy csak a tisztelet miatt meg a kötelességtudat miatt volt... de nekem így nem kell... én bármire képes vagyok érted... még akkor is ha már nem érek semmit... vagy ha ez az egész nem is ér semmit... de már annyira elegem van a hullámvasutasdiból... hogy néha amikor a mi kis kocsink felér a csúcsra a felhők mögül kristálytisztán látszik mindennek az értelme... az eredmény...a megoldás... a cél... érzem, hogy van értelme tovább küszködni... van értelme tovább gürcölni akár milyen nehéz is legyen, de megéri... megérte ezt is vagy éppen azt is feladni, mert cserébe kaptam is valamit... de aztán a kis kocsi tovább döcög a sínen... és szép lassan alá gurul a mélybe... a sötétségbe... ahol ellepnek a kételyek... a kérdések és nem látsz még az orrodig sem... úgy érzed minden hiába... csak körbe körbe egy és ugyanazt az utat járod... mint egy mókuskerék... körbe körbe és nem haladsz előre... hol ott bele adsz egyre többet és többet... de eredmény semmi... ilyenkor az is elveszti értelmét, aminek úgy éreztem, hogy még a reggel nagyon is értelmes volt... de csinálom... érted csinálom... és úgy érzem... hogy logikusan véve nem volna túl nagy kérés, hogy szeretném érezni, hogy szeretsz... én nem sietek... csak tudatában vagyok annak, hogy lesz még nem egyszer szombat este amikor egyedül fogsz otthon ülni is bámulni a tv-t azon agyalva, hogy de jó volna ha ott lennék veled... de nem lehet... most meg amikor lehetne akkor nem kell... ha az sietségnek számít, hogy én tudatosan kiszeretném használni a lehetőségeket... azokat a pillanatokat amikor lehet... akkor hát sietek... de most valahogy annyira tudatában vagyok az idő múlásának gyorsaságával... és nem tudok valamint nem is akarom azzal nyugtatgatni magam, hogy lesz még elég időnk egymásra... hát én azt kívánom, hogy így legyen... de attól még ugyanúgy szeretném ha most itt lennél... és érezném, hogy fontos vagyok neked... mert különben mit ér az egész???