Vészcsengő

Az idő nagy úr... rohadtul nagy... életem során már rengetegszer találtam magamat olyan helyzetben, hogy ezt be kellett látnom... de valójába talán soha nem érzetem át ennyire, mint most... most... nem is tudom... csak küszködök... még a szavaimat sem találom... annyira ki akarom írni ezt magamból és eközben csak arra döbbenek rá, hogy egy ép gondolatot sem vagyok képes megfogalmazni... igen ... valamikor fél éve is tudatában voltam annak, hogy egyszer elérkezik ez az időszak is... és most itt van... lohol mögöttem... mintha verseny futás lenne az életemért... csupán annyi a baj, hogy fáradok... és egyre kisebb az előnyöm... hamarosan utolér és magával ragad... elvisz... nyomorult egy érzés... szorít, mint egy satu... mindig is tudatában voltam ennek... tudtam, hogy elfog jönni az a nap amikor itt kell hagynom... de mindvégig reménykedtem, hogy valahogyan majd felkészültebben fogom fogadni ezt az egészet... én tényleg próbáltam erre készülni... hogy amikor majd itt lesz az idő akkor ne legyen ennyire nehéz... és most??? most már itt vagyok... a vissza számlálás jócskán megkezdődött... és rá ébresztett, hogy semennyire nem készültem fel... és, hogy mért???... mert lehetetlen... hogy a csudába készüljek fel arra, hogy most amikor végre megtaláltam azt amit mindeddig kerestem... azt amire a legjobban szükségem volt és van... most amikor egy személyben megtaláltam a boldogságot... a szeretetet... a szerelmet...a csodám... a bizalmat... a barátot... a jövőt... a reményt... az őszinteséget... a vágyat... a valóra vált álmot... a tiszteletet... az odaadást... a megértést... a vigaszt... az értéket... az élet értelmét... egyszerűen mindent... mindent amire szükségem van... most amikor annyi harc, fájdalom és várakozás után végre az enyém... akkor el kell hagynom... ez hihetetlen... de itt lohol a nyakamon az a bizonyos vészcsengő ami egyre gyorsabban és egyre gyakrabban visítsa a fülembe, hogy már alig van időm... már alig vannak napok, órák, percek... és egyszer... nagyon hamar oda fog érni, hogy már csak másodpercek... arra, hogy az enyém legyen.... hogy velem legyen... hogy átölelhessem... hogy megcsókolhassam... hogy a kezét foghassam... hogy hozzá bújhassak... hogy mosoly csalhassak az arcára... hogy elvarázsoljam... hogy boldoggá tegyem... hogy megadjak neki mindent amire szüksége van... hogy vele legyek... hogy vele feküdjek és ébredjek... hogy várjam és keressem... rohadtul nehéz... érzem, hogy összeroppanok... az egyetlen ami életben tart az még mindig csak ő... csak érte vagyok képes... miatta muszáj kibírnom mindent... a csőd szélén az egyetlen gondolat ami megment nem más, mint, hogy újra össze kell szednem mindent erőmet... még azt is ami nincs... ha már elviselhetetlen a fájdalom még akkor is fogaimat összeszorítva, közömbös arcot vágva, de tenni a dolgom és azt mutatni, hogy minden rendben... érte... csak is érte és annak a távoli célnak... a jövőnek... ami rólunk szól... a közös jövőnkért... azért, hogy újra vissza kaphassam... hogy újra, úgy isten igazából az enyém legyen... ha mikor kiment az ajtómon... szorosan magához ölelt és azt súgta, hogy ha 5 évet képes voltam várni arra, hogy megtaláljalak, most képes leszek 5 évet várni arra, hogy az enyém legyél... nos igen, ha már úgy érzem, hogy minden kötél szakad akkor is ez kell az én szemem előtt is lebegjen... érte... miatta... tovább csinálni, mert képes kell, hogy legyek rá... egyre fülsüketítőbben visít a vészcsengő a fülemben... figyelmeztetve arra, hogy egyre kevesebb időm van vele lenni... utoljára megfogni a kezét... utoljára megcsókolni... utoljára hozzá bújni... utoljára puszikkal halmozni el... utoljára dédelgetni... utoljára cirógatni... utoljára bele túrni a hajába... utoljára rá mosolyogni... utoljára bele nézni azokba a gyönyörű, titokzatos zöld szemeibe és végig nézni, ahogyan lepereg bennük az életem... utoljára megcsiklandozni és hallani ahogy szívből nevet... utoljára kicsalni belőle azt a durcás ellenkezést, hogy nem akarja engedni ezt, de aztán még is megadja magát... utoljára előcsalni azt a ritka, de annál értékesebb csibész mosolyát, ami mindig... újra és újra magával ragad... elvarázsol... utoljára megérinteni... utoljára sétálni vele kéz a kézben... utoljára lenni azokon a helyeken amelyek eddig szinte minden naposak voltunk... utoljára játszani, nevetgélni, szórakozni a barátokkal... utoljára csinálni közösen ezt meg azt... és legvégül elérni oda amikor könnyek közt búcsút kell venni tőle... tudom, hogy ez volt az egyik kérése... hogy ne sírjak amikor elválunk, de én erre képtelen vagyok.. habár azt megígérem, hogy megteszek majd minden tőlem telhetőt és vissza tartom ameddig csak tudom... és a visibáló vészcsengő hangjával a fülemben odáig jutni amíg bambán bámulok egy elhalványodó autó után... amely elszakítsa tőlem az életem... nézem ahogy egyre jobban távolodik... ahogy egyre homályosabbak lesznek a körvonalai... ahogyan szép lassan bele olvad a környezet kuszaságába, mintha nem is lett volna... és ahogyan legvégül eltűnik egy kanyar után... és eközben semmi mást nem érezni csak, hogy megszakadok... éles fájdalmat... hiszen éppen ebben a pillanatban tépték ki a szívemet és a lelkemet... elvitték... elment... nincs többé... és nem tehetek ez ellen semmit... csak végig nézhetem... mozdulatlanul és némán bámulhatom, ahogy minden amit felépítettünk, amiért küzdöttünk, a való világ amit létrehoztunk, az életem értelme... a szívem... a lelkem... az érzéseim... mindenemet elviszik... végig nézhetem... ennyi jutott nekem... mintha nem is az én életem lenne... mintha az egésznek nem én lennék a főszereplője... csupán a nézője... pedig én vagyok... én vagyok az a nyomorul főszereplő, aki most teljes kívülállóként végig nézheti ahogyan saját énjét fosztják meg a léttől... ebben a maradék kevés időmben még megpróbálok minél több emléket gyűjteni rólad és veled... mert csak az emlékek lesznek majd azok amiket senki és semmi nem vehet el tőlem... és ők kell legyen majd azok is akik erőt adnak a továbbiakhoz... hogy végül újra a karjaidba zárhass és SOHA ne engedj el újra...

Szeretlek... és ez 5 év múlva is így lesz....