Ölelésedben, ahol az álmaim születnek

A minap rengeteg gondolat átcikázott a fejemen a karjaid közt fekve... Ölelésedben, ahol az álmaim születnek... legtöbbször csak arra eszméltem, hogy elveszek minden szavadban, egyszerűen csak szívom magamba az új információkat amiket megtudok rólad, élvezem a legapróbb részletéig és csak az zakatol bennem, hogy mesélj még, mert mindent tudni szeretnék rólad! Szinte le írhatatlan, hogy milyen odaadóan ittam magamba életed minden részletét annak, amiről úgy döntöttél, hogy megosztasz velem, a szívem csak úgy repdesett az érzéstől, az örömtől, hogy méltónak tartasz rá. Ott feküdtem állkapcsomat a felkarodba túrva, néha laza csókokkal bátorítottalak, hogy mond még, mesélj még... tudni akarom minden bánatod, múltad minden egyes rezzenését... érteni akarom az érthetetlent, megérteni szeretném szíved minden dobbanását és ahogyan megnyíltál, meséltél nekem csak ittam minden szavad, mintha valami drog lett volna, mely azzal az érzéssel társul, hogy kérek még! Kellemesen hevertem ott az ölelésedben, cirógattam minden egyes porcikád és közben meséltél, én próbáltam múltad minden újabb puzzle darabját a fejemben a helyére igazítani és még jobban megérteni, hogy mi is zajlik le benned, mit érzel és mit miért úgy élsz meg ahogyan... megérteni szeretném a működésed és csupán valahogyan azt a tudtodra adni, hogy tényleg nem kell félned tőlem... különleges vagy számomra és szeretném ezt éreztetni veled, védeni, óvni akarnám lelked még a széltől is... hiszen kaptál már annyi bántást, hogy nem csodálom, hogy elképzelhetetlennek tartod, hogy van aki olyannak és azért értékel aki valójában vagy, aki ott fekszik mellette meztelenül, minden álarcát ledobva, mert már nincs amiért legyenek titkai, már nincs amit rejtegessen, aki számára már csak a csontig hatoló igazság van és nem is érdekli más, csak megtépázott lelkeink egymásba fonódása, egy olyan kapcsolatban, ahol nincsenek titkok, hazugságok, álszentségek, erőszak csak szeretet, béke, megnyugvás és egyetértés... olyan vagy számomra, mint egy drágakő, talán a legdrágább, akit félek ha túlságosan megszorítok, ha lelkem minden súlyát rá helyezem akkor elreped és össze törik, így csak a markomban tartogatlak, nézlek, bámullak és csodállak és türelmesen várom, hogy mikor csillan fényed rám vissza, jelezve, hogy most egy picit megszoríthatlak jobban, mert erősebbnek érzed magad, készen arra, hogy közel engedj és nem esik bántódásod, de amint a jelzésed elmúlik már szinte tudom a dolgomat, hogy vissza kell húzódnom és távolról csodálni téged újra, amíg majd ismét tudtomra nem adod, hogy jöhetek, beengedsz vágyaid, mindennapjaiba újból egy kis időre... Csak tudod, ha rólad van szó eléggé mohó tudok lenni és azt sem tudom, mivel használjam ki ezt az időt, azt a keveset, amit nekem megadsz mással ellentétben... néha azaz érzésem, hogy mindent próbálok bele sűríteni ebbe a kevés időbe, elmondani rengeteg dolgot neked, megosztani veled megannyi érzést, hogy tudd és lásd őszinteségem irányodba, de amikor jössz még is felülírod minden elképzelt forgató könyvem és még is mindig meglepsz, hogy az a legtökéletesebb variáns, ahogyan a valóságban megtörténik...ahogyan ott és akkor megéljük a pillanatot... mert csak te vagy képes, azt az érzést nyújtani számomra, hogy csupán a jelen számít, az a pillanat amit akkor és ott együtt megélünk... melletted a múlt már nem számít, jelentéktelenné válik... a jövő pedig még távoli, de még is csodákkal és vágy álmokkal kecsegtet... amikor ott vagy mellettem.. mindig azt érzem, hogy lelkem a lehető legjobb helyen van, olyankor mindig átjár a nyugalom, tudom és érzem, hogy veled bármit megoszthatok, mert nem fogsz elítélni, csak meghallgatsz... amikor veled vagyok, mindig a jelen a legfontosabb és még inkább kirajzolódik bennem, az érzés, hogy igenis ilyen emberekre van szükségem, ilyen lelkekkel szeretném körülvenni magam és ilyenkor vagyok biztos abban, hogy mindennek oka van, volt és lesz... nem hiába hagytam hátra olyan alakokat akikre nincs szükségem... tudod... hihetetlen, hogy amióta ismerlek te vagy az emberi mércém... te hozzád hasonlítok mindenkit... azt érzem, hogy a lehető legjobb énem hozod ki belőlem és mindig szembesítesz azzal, hogy igen így akarok gondolni magamra, így és ilyennek akarom, hogy mások lássanak, annak az embernek aki melletted tudok lenni, akivé te teszel.. úgy érzem, hogy melletted tudok kiteljesedni és igazán önmagam lenni... te vagy az etalon, legyen szó barátokról, ismerősökről vagy olyanokról, akik többet szeretnének... ilyenkor mindig mosolyra húzódik a szám, mert még ha igen rövid ideig is jól is esik udvarlásuk, kedves szavaik a legkellemesebb érzés az amikor tudatosul bennem, hogy csak ők nem te vagy és ők hozzád képest senkik és felfogadtam, hogy lelkem nem adom másnak, soha többé senkit nem engedek közel magamhoz, aki nem vállt ki legalább ilyen érzéseket, gondolatokat belőlem, mint te! Túl magasra tetted a mércét, érdekes érzés újra meg újra rádöbbenni, hogy akkor is te rád van szükségem, mert a nyomodba se érhetnek! Szerinted lehetséges? Ez az a rész amikor, a mosoly a szám szélén még magasabbra gördül, mert gyakorlatilag lehetetlennek tartom ezt... na de kitudja mit tartogat nekem a sors... hajrá fiúkák :)))) lesz amit tanuljatok... ha ezt egyáltalán lehet tanulni.. az én mércém te magad vagy amióta újra kezdtem az életem, kiérdemelted azzal ,hogy vissza hoztál az életbe, reményt adtál és megmutattad, hogy valójában milyen férfira vágyom az élettől... te voltál és vagy az egyetlen aki képes volt megérinteni a lelkem és most, hogy nemrégiben újra nyitottál felém tudom, hogy újra várnom kell arra, amíg ismét késznek érzed magad, hogy beengedj a te kis sebzett lelkedbe... várok rád hisz mi mást tehetnék senki mással nem érzem azt, amit veled, senki más mellett nem lelem a helyem, nem találom a lelki békém, mert te testesíted meg azt a férfit akire szükségem van és lenne... mert nincs két egyforma ember és pont ezért tisztában vagyok vele, hogy én már csupán téged vagyok képes magamhoz közel engedni, csak számodra vagyok képes felfedni lelkem, elmém és leginkább megnyitni a szívem, mert másban már nem bízok és mert már félek bízni, hinni az emberekben, csupán egyedül te voltál képes az én várfalamon áttörni, hitet, bizalmat kivívni magadnak és innentől tiszta sor csupán rád lenne szükségem... élem tovább az életem, ahogyan eddig is, de nem keresgélek, mert megtaláltam azt akit mind ez idáig kerestem... mi sem bizonyítja jobban, mint ahogyan elbeszéljük a múltunkat és mindig találunk némi közös pontot benne... újabbat és újabbat, mintha mindig valahol nagyon közel egymáshoz zajlott volna az életünk és most jött el annak az ideje, hogy keresztezzék is egymást... én már nem keresgélek, nem igaz, hogy nem lenne még hozzá erőm, ooooh dehogy nem! Hazudnék magamnak is és neked is, ha ezt mondnám... hiszen okkal jelenti a nevem azt, hogy harc, harcos nő... ez mintha egész életem margójára rá nyomta volna a pecsétet születésemtől kezdve... igen mindenért és mindenkiért piszkosul megkellet harcolnom, soha semmit nem kaptam ingyen, fej törés, küzdelem nélkül... és talán ezért is körvonalazodik bennem most olyan kristály tisztán az, hogy én megtaláltam azt amit keresek, A férfit... ami tőlem telik én úgy érzem megteszem és megfogom tenni a továbbiakban is, de leginkább most már csak türelmesnek kell lennem és várnom kell, amíg rá jössz, hogy neked is szükséged van rám... hogy érdemesnek tartasz arra, hogy megadd az esélyt, hogy becsókoljam szíved összes sebét szép lassan, idővel... hogy megpróbálj újra megbízni valakiben...hogy hagyd valakinek újra, hogy szeressen és gondodat viselje, dédelgessen és, hogy hagyd a szívednek, hogy újra szerethessen, érezhessen és ne foszd meg saját magadtól a boldogságot, az érzéseket... mert nélkülük silány és zord a világ... várok, hiszen mi más tehetnék? És reménykedem, hogy egyszer szükséged lesz rám, ahogy énnekem te rád...

Mert én csupán: "Szeretnélek szeretni és megosztani veled, hogy hiába tűnik nehéznek valójában mindent lehet."
   

A nap, amikor örökre szabaddá teszem magam

Már jó ideje ugyan, hogy elhagytalak és új életet kezdtem a szó legmerészebb értelmében, hiszen a régit porrá zúztad és engem vele együtt... panaszra egy szavam sem lehet hiszen ahhoz képest, hogy akkor hol voltam és mára hová jutottam ég és föld a különbség... a gond csupán annyi, hogy még mindig félek tőled valamennyire a szívem legmélyén és ezért nem tudtalak teljesen kizárni az életemből... tudom, hogy sajnos az emlékedtől soha nem fogok tudni megszabadulni és a sebektől sem amit a szívemen, meg a lelkemen ejtettél... a fizikai sebeim, a zúzódások, a monoklim, a kék-zöld foltjaim ugyan begyógyultak, de a lelkembe végzetes sebek maradtak, ezeket nem lehet meggyógyítani semmilyen gyógymóddal... tanulságként ott fognak tátongani életem végéig... de a mai lesz az a nap amikor utoljára mérgezed az életem, utoljára nézem meg a profilod, bármely képed vagy bejegyzésed, mert eddig sajnos a lelkem nem állt készen arra, hogy időnként nézzek rá nem azért, mert bármit is akarnék tőled, csupán így nyertem megnyugvást, hogy nem kell félnem tőled, mert épp egyébbel vagy elfoglalva... de a mai nappal belátom, hogy ez is csak egy görcsös pót cselekvés amivel saját  magam ellen és a saját lelki békém ellen teszek... magyarázhatom magamnak nap estig, hogy ettől nyugodtabb vagyok, de leginkább csak minden alkalommal feltépek egy sebet és bekukkantok alája... így hát bármilyen nehéz is legyen mától legyen ez az a nap amikor többé nem teszem ezt saját magammal, így is arra törekedve, hogy megszabaduljak tőled amennyire  csak bírok és  a történtek után csak lehet... hiszen kinek van szüksége egy narcisztikus, bordellineos, agresszív pszichopata energia vámpírra az életében.. még csak így interneten keresztül is ártalmas vagy az emberekre... a mai nap az utolsó innentől kezdve nem hagyom, hogy még így se a boldogságom, a lelki békém útjába állj!

Körülötte forog

Az az egyetlen gond az esős napokkal, hogy olyankor az ember még az átlagosnál is többet gondolkodik... habár ez most, így egymagában nem is teljesen lenne igaz, ha csupán magamból indulok ki, hiszen az utóbbi időben kicsit olyan érzés leng körül, hogy elvesztem.. valahogyan nem igazán kapom a helyem a saját életemben, a mindennapjaimban... fura érzés, mintha nem lennék önmagam... teszem a dolgokat amiket tennem kell, de úgy érzem egyik sincsen igazán hatással rám.. valahogyan úgy vagyok vele, mintha nem a szívemből cselekednék, hanem annak függvényében, hogy éppen miről van szó kötelességből vagy szívességből... én a lány, akit mindig a szíve hajt, az aki mindig kedvtelésből csinálja a dolgait és lényegében bármit tesz abba szíve lelke benne van, hanem inkább neki sem fog... tudom, hogy nehéz időszakon vagyok túl, azzal is tisztában vagyok, hogy gyökeres változáson ment át az életem és, hogy ezek mind hatással vannak a jelenlegi állapotomra, de így még talán soha sem éreztem magamat, hiszen minden szembe jövő ajánlatra, lehetőségre igent mondok, úgyhogy igenis pörög körülöttem az élet, nem vagyok befásulva, nem élek monotonon, gyakorlatilag naponta feszegetem a saját határaimat és új dolgokba kezdek bele, olyasmiket próbálok ki amiket eddig még nem... csupán az a baj, hogy egyiknél sem érzem, hogy hatással lenne a szívemre, a lelkemre... valahogy csak minden történik, de mintha nem érintené meg a lelkemet semmi és ez számomra szokatlan és zavaró, mert én soha nem voltam ilyen ember... és lássuk be nem is szeretnék lenni... még ha fájdalmas dolgokon is mentem át, de túl éltem és hiszem, hogy maradt még bennem annyi erő, hogy ezután is megbirkózok valahogyan a gondokkal, problémákkal, fájdalmas élet helyzetekkel, de semmi szín alatt nem szeretnék úgy élni, hogy a körülöttem történő események amiknek megteremtője vagyok, gyökeres része vagyok ne legyenek hatással a lelkemre, ne éljem meg őket teljesen, ne érezzem át... hiszen érzések nélkül mi értelme??? Akkor inkább nem kérem, nincs rá szükségem... ha már valamit csinálok, azt csináljam teljesen szívvel, lélekkel vagy sehogyan... és az életemet is, így szeretném élni vagy teljes lángon vagy akkor inkább hagyjuk a francba... vállalok bármit és csinálom amíg bírom, de nem csak élni szeretnék, hanem megélni, átélni mindazt amiben vagyok... és akkor itt van ő... itt vagy te! Tudod furcsa érzés úgy élni a napjaimat, hogy ezeken a gondolatokon rágódom gyakorlatilag bármelyik szabad pillanatomba, hogy miért nem hoznak lázba azok a dolgok amiket imádok... egy utazás... a tengerpart... a napsütés... egy jó kávé... a kedvenc zeném... a barátaim társasága... vagy bármi... zakatol és kattog megállíthatatlan ezen az agyam és nem kis ideje és akkor megpillantalak téged a munka helyed előtt, pedig csak háttal állsz nekem és hirtelen átjár egy fura bizsergés, a szám mosolyra görbül és a lábaim úgy visznek tovább, mintha repkednék és pár perc múltán tudatosul bennem, hogy érzek... ezt éreztem végre és ez az érzés átjárta az egész lényemet, magával ragadott valami fura boldog érzés, megtelt a szívem érzéssel, szeretettel, örömmel, reménnyel és mindezt te váltottad ki a puszta jelenléteddel... aztán a minap ... felébredek és még kicsit mélázok az ágyban, pár gondolat erejéig nem jön, hogy megmozduljak, mint aki erőt próbál gyűjteni az adott naphoz, hogy na egy újabb nap, próbáljunk meg ma is élni, ne csak túl élni és ebben a reggeli bágyadt állapotomban a telefonomért nyúlok és a pillanat töredéke alatt teljesen magamhoz térek, ahogyan megpillantom a profilképed a felvillanó képernyőm jobb oldalában, ami már azonnal jelzi, hogy írtál... amire ez a gondolat tudatosul bennem már a gyomromat is izgalom járja át, a lábaim mintha önálló életre keltek volna, úgy pattintanak ki az ágyból és egyenesen a víz forralóhoz siettetnek.. útközben pedig mosolyra húzott ajkakkal szökdécselve akár egy balerina olvasom a rövid, de tömör és mindennél többet mondó üzeneted és türelmetlenül várom, hogy kész legyen a kávém és az első korty pezsdítő erejét arra használhassam, hogy válaszoljak neked... pár percig ujjaimat a bögrém köré fonva el is kalandoztak a gondolataim és újra belém tört az érzés, hogy élek... végre ismét megmozdult valami bennem és érzem, hogy élek, lélegzem és rád gondolok, mosoly ül az arcomon, életerőt érzek magamban és rendíthetetlenül sok pozitív gondolat cikázik a fejemben, tervek a mai napomra és csak a jövőkép lebeg előttem.. rövid üzeneteddel bearanyoztad a napomat, a reggelem... az életem... és ha te ez tudnád... bár tudnád... éreznéd.... akkor ezen az esős estén itt jogosan töprengek ezen, hogy miért szembesülök újra és újra azzal, hogy lassan hónapok óta csak te gyakorolsz hatást rám, csak te váltasz ki érzést belőlem... csak te vagy képes rá...és én mindeközben tényleg próbálkozom minden mással, bármi mással foglalkozni, lekötni minden egyes szabad percem, csak nem veled és nem olyan dolgokkal amihez közöd lenne.. és néha még is rohadtul azaz érzésem van, hogy ez az egész még is olyan, mint egy ördögi kör... miért nem engedsz el? miért nem enged el? főleg, hogyha nincs is igazán szükséged rám... folyton ezzel szembesülök, hogy mennyire szükségem van rád, hogy egyedül te vagy képes hatást gyakorolni rám... csupán te váltasz ki belőlem érzéseket... érzelmeket... hogy csak rád vágyom és, hogy csak körülötted forog az életem... mintha aki megrekedt egy szinten és nem igazán tiszta, hogy miért... mert már nem akkor a vágy bennem, hogy ne tudnám megállni, hogy ne keresselek... mert túl vagyok ezeken a kezdeti heves érzéseken amikor csak rajtad járt folyton az agyam, talán egy pillanatra sem bírtalak kiverni a fejemből... szinte épphogy nem csak rólad szólt az életem... nem volt perc, hogy ne rád gondoltam volna, ne rólad képzelegtem volna, ne veled kapcsolatos álmokat kergettem volna... alig bírtam elnyomni magamban a cselekvési kényszert, hogy ne keresselek, hogy ne írjak neked... hogy ne lessem, hogy éppen aktív vagye... posztoltále valami újat esetleg vagy csak ok nélkül a képeidet görgessem újra és újra, amíg már lassan egymás után tudtam őket sorrendbe... vagy ha éppen a hangod hiányzott meghallgattam valamelyik dalodat... de ezek már elmúltak, már nem fojtogatnak ezek a vágyak, a tenni akarás, már rég eltudlak engedni, olyannyira, hogy ha te nem keresel akkor én nem kereslek...az adatlapod is egy héten esetleg egyszer ha megnézem... hogy aktív vagye már egyáltalán nem lesem, gyakorlatilag már tényleg ott tartok, hogy ha keresel akkor reagálok rá és ennyi, ha nem teszed akkor maximum elalvás előtt pár kosza gondolat erejéig eljátszadozom, hogy mi lett volna ha? De rajtad áll vagy bukik immáron minden, már hónapok óta... és akkor természetesen ezek az események sorozata feltöri belőlem a kérdést, valahol jogosan, hogy akkor még is miért nem a felejtés útja fele haladok egyre inkább... hogy ha a tetteimmel már csak egyre ellöklek legalábbis próbállak... és aki ismer az tudja, hogy nálam ezek már óriási lépések az elengedés irányában, mert akit én az életembe akarok és szeretek azzal közel nem így bánok és viselkedem, legyen az csupán ismerős... és még is... te mivel vagy másabb? több? különlegesebb, mint bárki más? Mindenki mással így történt eddigi életem során, akkor veled miért nem? Veled miért van az, hogy minden ilyen feleszmélés arra következtet és egyre jobban tudatosítja bennem, hogy érzést újabban csak te vagy képes kiváltani belőlem, annak ellenére, hogy én semmit nem teszek az ügy érdekében csak eltávolodni próbálok tőled...mindez ellenére pedig csak egyre kristály tisztább bennem, hogy nemhogy eltávolodnék tőled, hanem folyamatosan csak azt érzem, hogy az érzéseim mélyülnek irányodba és, hogy úgy kötődöm hozzád, ahogyan talán még soha senkihez.. de, hogy miért és vane értelme, létezik olyan, hogy közös jövőnk, arra maximum a sors ha tudja a választ... a kulcs a te kezedben és, hogy mit kezdesz vele az a te döntésed, mert én már nem teszek érte semmit még várok, mindaddig amíg nem találom meg azt, ami ismét érzéseket képes kiváltani belőlem, azokat a dolgokat, amik újra lázba hoznak... de teszem a dolgom és próbálkozom folyamatosan tovább, nem várok rád... és úgy érzem, hogy amint megtalálom ezt a valamit vagy éppen valakit habozás nélkül tovább fogok állni, mert ha nem tudsz és tudtál értékelni, akkor vess magadra és úgy érzem ami tőlem függőt már mindent megtettem, úgyhogy ez a minimum, amit megérdemlek, hogy valaki értékeljen igazán, tiszteljen és szeressen úgy, ahogyan én téged... és olyannak fogadjon el, amilyen vagyok...  így, ahogy vagyok lássa bennem a jót, a rosszat, a szépet és mindennel együtt elfogadjon...úgyhogy, igen ha megtalál vagy megtalálom habozás nélkül teljesen tovább lépek... tehát, hogy itt leszeke még neked mire rá jössz, hogy szükséged lenne rám vagy éppen, hogy mit vesztettél? Nem tudom, de már rég nem teszek értünk semmit, csupán a lelkem és a szívem raboskodik már nálad...nem akarok tőled függni, az érzelmi rabod lenni... igazából nem csak neked senkié sem...nem akarom, hogy az életem bárkitől is függjön saját magamon kívül... saját magam akarok egy egészet alkotni és valakivel együtt élni, nem kiegészülni és vele válni csak egésszé...főleg, hogy a testem és az agyam már rég messze vannak és azon ügyködnek, hogy mindent magukkal vigyenek.. hogy mi a mi történetünk vége előbb utóbb kiderül... hogy fogoke valaha kelleni neked... szükséged lesze valamikor is igazán rám... és ha igen, akkor még itt leszeke neked vagy már késő lesz? Nem tudom és nem is tudhatom, De azt jó ha tudod, hogy mindennek te vagy csupán az oka, az egyedüli felelőse bárhogyan is történjen

...

Ismét úton

Ismét úton... így egy év távlatából, érdekes vissza gondolni, hogy mennyi mindenre képes csupán egy év... tavaly kisírt szemekkel, idén új reményekkel, de ismét csak úton az úti cél bár nagyjából ugyanaz... az utazás oka, mértje egészen más... tavaly még remélni sem mertem volna, hogy újra jól lehetek, újra bizakodhatok, újra reménykedhetek egy normálisának mondható életről, talán egy egészséges kapcsolatról vagy éppen arról, hogy utazgathassak és nem menekülés céljából, hanem kedvtelésből, kikapcsolódás végett... egy év ha úgy vesszük nem is olyan hosszú és még is mennyi mindenre képes... ma reggel amíg a bőröndömmel gurultam ki az állomásra egy egészén különleges érzés ragadott magával... ott egy pillanatra olyan volt, mintha minden összeállott volna... és ilyenkor döbbensz rá csupán egy pillanat erejére... ott volt minden és tökéletes volt... ahogyan a boldogságot is ott libeg legtöbbször az orrunk előtt és még sem vesszük észre hanem elrohanunk mellette anélkül, hogy érzékelnénk... pedig ott van... de csak nézünk és nem látunk... ebben a pillanatban ott volt minden... körülöttem állt mindenki aki igazán fontos... a kiskutyám nagy igéző szemeivel nézett rám, mint ki tudta, hogy még el sem mentem, deee tudjam, hogy ő már most vár haza... édesanyám az ölében fogta miközben búcsúzásképpen körbe csókoltam... édesapám nagy figyelemmel kutatta a megfelelő vagont, hogy hová kell felülnöm... a jegyre pillantva tudatosult bennem, hogy a székem száma éppen a kedvenc és egyben a szerencse számomra szól... és a szemem sarkából megláttam azt a férfit, akinek a mosolyánál nincs talán szebb ezen az egész föld kerekségen... ilyenkor átjárt újra azaz érzés,  hogy végre rendben van a lelkem és tele új kaland vággyal, új reményekkel vágok neki ennek az utazásnak, ahhoz képest, hogy egy évvel ez előtt a szorongástól voltam sápadt és a pánik roham kerülgetett és menekülnöm kellett attól a férfitól aki állítólag szeretett...

Vele megelégszem...

" Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, vele szentül élek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig, vagy holtáig hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. "

Veled megelégszem, veled beérem, hozzád hű leszek, mert veled eltudok képzelni egy életet.

Az igazi vesztesség

                                 

Tudod... ilyenkor jön el az a szörnyű felismerés az ember életében, amikor az igazi vesztességgel szemesül... ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy máskor mennyi mindenért nyivákolunk szinte mondhatni, hogy fölöslegesen, mert amikor igazi tragédia történik az ember életében, akkor döbben rá, hogy ezek a valódi szörnyűségek az igazi vesztességek és nem azok a problémák amikért a hétköznapjaikban szinte nap, mint nap nyafogunk és nyivákolunk... ilyenkor rá döbbenünk, hogy ezek mennyire nem számítanak, mennyire eltörpülnek... rá jövünk egyik pillanatról a másikra, hogy ezek igazából olyan mindennapi gondok amik csak az agyunkban és a szívünkben is csak az akaratunk hiányában, döntéseink és elhatározásaink hiányában élnek, léteznek bennünk, mert legtöbbször a gyávaságunkból fakadó félelmünkben nem vagyunk képesek meghozni, elhatározni magunkat, hogy tegyünk ellenük... gyávák vagyunk legtöbbször élni... inkább tengődünk és lengődünk a jól megszokott helyzetünkben és kurvára legtöbbször csupán ennyi a baj, hogy egyszerűen nem is akarunk tovább lépni, túl lépni az adott szituáción ha kell újabbnál újabb kifogásokat gyártunk saját magunknak, hogy miért ne... csak még egy kicsit... csak még ma... csak még ezt... még idő kell... még félek... még még csak csak... csak egy nagy büdös ló faszt...ha igazán fájna tennél ellene... neked csak éppen kurvára kényelmes és amíg nem jön jobb amiről azt gondolod, hogy igenis érdemes időt szánni rá.. vagy nem érzed úgy, hogy na ez már igazán fáj addig ülsz basszus a szarral teli gödör fenekén... már szinte észre sem veszed, hogy nem a fájdalom, a vesztesség ami ott tart hanem a megszokás és az, hogy a fejedbe vetted, hogy te nélküle nem lehetsz boldog... neked egyszerűen nem szabad... de ő még él! tudod ez a különbség ő még él és ő már él nélküled.... nem.. ne mond nekem, hogy igazán fáj.. ne mond nekem, hogy ez neked mennyire nem jó.. ne.. ne értsd félre tudom, hogy kurvára nem jó, csak te már annyira hozzászoktattad magad, hogy észre sem veszed, hogy mennyire nem jó... elkényelmesedtél ebben a helyzetben, ebben az állapotban, hogy már nincs akaratod és nem is igazán próbálkozol, hogy tegyél ellene valamit... ülsz karba tett kézzel a szar mélyén és gyakorlatilag elfogadtattad magaddal, hogy nem tudsz mit tenni, ha valami olyasmi történik akkor meg éppen védőbástyaként vagy kifogásként használod, á én nem tudom, mert még nem léptem túl rajta... de mikor akarsz majd élni??? mert úgy vélem, hogy a felismerés ami szerint elvesztegetsz egy csomó időt valaki olyan ember gyászolására, aki még életben van, a kapcsolatotok gyászolására ami megfeneklett... fájdalmas, szomorú, de ilyen mind annyiunkkal megtörtént már... ha nem is pont ilyen, de hasonló... és túl léptünk rajta... hogy miért? mert akartuk és mert tettünk ellene... nekem is megfeneklett a jegyességem, amiből azt hittem házasság, meg gyerek lesz... megadtam a megfelelő időt a gyászolására, az elengedésére... és ezt kapd ki, tudom, hogy olyan kapcsolat nem lesz több az életembe, mint vele volt, de valami oka még is volt ha most külön vagyunk és ettől még szeretnek egyszer egy párt, egy kapcsolatot, egy családot... mert előbb útobb rá jövünk és rá kell, hogy jöjjünk, hogy mindettől függetlenül élnünk kell tovább az életünket, akármennyire nehéz...mert az idő nem áll meg.. feltettél mindent egy lányra, aki faképnél hagyott... és, hogy ez miért történt így arra te magad kell választ találj... ezt más nem adhatja meg neked... viszont ha akarod hanem elfog jönni egy fordulópont ami haza fog vágni és egyből átesel a másik oldalra, ami átértékel benned szinte mindent... például egy közeli család tagod elvesztése... s kívánom, hogy ne így legyen... hallgass persze az érzéseidre, menj a szíved után... de a múltba tekintve felfoghatod úgy is a történteket, hogy valamiért így kellett alakuljon az élet utad... talán azért, mert valami sokkal jobb vár rád, aminek igenis a befogadására ki kell nyitnod a szíved... esélyt kell adj, ahhoz, hogy bármi változni tudjon... előbb utóbb, hiába zárod el a szíved ezer lány elől, egynek úgyis kifogod nyitni újra... mert ilyen az élet... akármilyen fájdalommal, küzdelemmel, igazságtalansággal bármivel nézzünk szembe úgyis megy tovább... amit kaptunk és ami már beköszöntött az életünkbe azon már nem változtathatunk... nyalogassuk egy ideig a sebeinket és ez eddig rendben is lenne, de egy idő után be kell lássuk, hogy a múltat megváltoztatni nem tudjuk, a jövőt hiába féljük... a jelen... az itt és a most amink van... semmi többünk... a mostot kell megéljük úgy ahogy tudjuk... csak az amit alakítani tudunk úgy, hogy abban a jelen pillanatban jól érezzük magunkat, ez által megkönnyítve és megszépítve az adott pillanatot, hogy majd elmúlva is szépnek tűnjön... és minden percben abban reménykedve, hogy ez által jobb lesz a jövőnk is... fel kell vennünk a harcot, mindennel amivel tudjuk... héjj igen te kis harcos! aki most ezt olvasod bármennyire is fáradt legyél, kétségbe esett... állj fel és indulj el.. mert nem várhatod azt, hogy csak elmúljon az életed... mert félsz attól, hogy újra csalódni fogsz... igen ez nem titok valószínű, hogy fogsz még sokszor... ahogyan minden dalnak van egy vége, egy utolsó hangjegye, de emiatt butaság lenne ne élvezni a zenét... így kell felfognunk az életet is.. padlóra küld majd jó párszor, de ha fel kell állni és legalább elindulni valamerre, aztán lassan kialakul... ideig óráig üldögélhetsz ott lent, de fel kell állnod... és ne egy tragédia legyen ami rádöbbent arra, hogy már késő... már nem tudsz változtatni a dolgokon... nagytata, te aki már sajnos nem vagy köztünk, de biztos vagyok bárhol is légy onnan vigyázol mi ránk, neked ígérem meg, hogy nem adom fel! megpróbálom kihozni magamból a legtöbbet, próbálok tenni a dolgokért, ahogy az erőm bírja... nem mondom nem lesznek pillanatok amikor meginogok, elgyengülök, de olyankor leülök és megpihennek... de nem... nem fogom várni, hogy csak elmúljon az életem... sajnos ezekre a dolgokra a te halálod világított rá még erőteljesebben, mert igen hajlamos vagyok odázni és halogatni a dolgokat, de most szembesültem azzal, hogy veled kapcsolatban már semmin nem tudok változtatni... már nincs tovább... addig kellett volna amíg itt voltál közöttünk... és ez sajnos mindennel így van... halálos ágyadon hiába próbáltunk azzal reményt önteni beléd, hogy jön a tavasz és a kiskutyám el kell vidd még sétálni, hiszen úgy szeret és te is úgy kerested minden alkalommal amikor meglátogattunk... de ezekre már nem maradt alkalom, egyrészt valahol te is feladtad a harcot... de nem hibáztatlak... elfogadom... ezen leszek... emlékeimben azonban élni fogsz mindörökre, ahogyan immáron hiányozni is minden családi összejövetelről, de szeretni mindig foglak és abban is biztos vagyok, hogy nem lesz nap amikor ne jutnál eszembe! de feladni nem fogom soha, megélem ezt az életet, ahogy csak tudom, hogy büszke lehess rám, ígérem! Viszlát nagytata, már most nagyon hiányzol, nagyon szeretlek és soha nem feledlek! Köszönöm, hogy te lehettél a nagytatám, köszönöm a rengeteg szép emléket, a támogatást, hogy az életem része voltál! te pedig kedves harcos, olvasó.. kérlek te se add fel, bármilyen nehéz is legyen, merj élni... merd megélni az életet, használd ki a lehetőségeket, ragadd meg a pillanatot és meglásd eljön az a pont, amikor már nem kell azon gondolkodj, hogy hogyan legyél boldog.. egyszerűen csak érezni fogod, csak emeld fel a fejed és menj előre, mert mindig lesz mitől tartani, félni, de nem engedhetjük meg, hogy ez határozza meg az életünket... csak a jelenünk van, mondd ki mit érzel,tölts időt a szeretteid körében, vedd meg amire vágysz... élj! merj élni, még akkor is ha néha úgy fáj, hogy ordítani tudnál, mert csak úgy találhatnak meg a szép dolgok is... én meg hinni akarom azt, és hinni akarok annak aki azt mondta, hogy fogok tudni még ennél jobban is szeretni... és tudod mit? te is! én viszont, hozzá tenném azt, hogy fognak még ennél jobban is szeretni, úgy, ahogy azt most még elképzelni sem tudod és boldog leszel, leszel még olyan boldog amilyen még soha nem voltál!

Mihez kezdjek ezzel a sok szeretettel?

Mihez kezdjek ezzel a sok szeretettel? Neked szánom mindet! De neked úgy tűnik nincs szükséged rá... :(  néha nagyon nehéz várni rád... s lehangol, hogy bármennyire szívemből teszem talán soha sem fogok kelleni neked...és a rosszabb napjaimon csupán egy sohavégetnemérős várakozásnak tűnik... úgy érzem egy fikarcnyi félsz sincs benned, hogy talán addig váratatsz magadra, míg más elragad, mert nem fél megragadni egy lehetőséget és megpróbálni... és talán hagyni fogom csupán azért, mert ő soha nem lesz te, de legalább érdeklem... foglalkozik velem... mert nőből vagyok... mert egyszerűen ember vagyok és alap szükségletem ahogyan minden érző léleknek... nem vágyom sokra csupán szar érzés ha történik velem valami és megszeretném osztatni veled akkor nem vagy sehol... vagy megírom neked, de még néha válaszra sem méltatsz... néha őrülten jó lenne megosztani veled egy fáradt nap végén a napi eseményeket.. vagy csupán a fejem a válladra hajtani és egy percre megpihenni rajta... megszorítani a kezed... átölelni a derekad... csókot nyomni a szádra... álomba szenderülni melletted...  de érdekellek én? Mért nem mutatod, érezteted? Mért nem hagyod, hogy szeresselek? Ha tudnád mennyire tudnálak... hiszen még semmit sem láttál vagy éreztél belőle... semmit!... bár tudnád, mennyire tudnálak tisztelni és becsülni, mint társamat... mennyire büszke lennék, hogy TE az én párom vagy! Senki másé és senki más pont TE! Te ki megmentetted a lelkem, aki vissza adtad a hitem és a reményt... az örömöt és a boldogságot a lelkembe... te ki ráébresztettél, hogy igen is tudok még újra szeretni, hinni és bízni.. és leginkább te benned! Aki a fény vagy az éltembe... képes lévén újra és újra bearanyozni azt... te benned hiszek én csupán... és szeretném ha megragadnád a kezem és végig vezetnél ezen az életen... mert úgy érzem, hogy az én lelkem és szívem a te karjaidban van csupán biztonságban... ahová te vezetsz oda kérdés nélkül, vakon bízva követnélek, mert ez vagy TE nekem! A férfi akivel megelégszem egy életre, akihez hű lennék mindörökké, akit igaz társamnak fogadnék egy életre... mert lehet, hogy van szebb, sármosabb, izmosabb, fiatalabb, gazdagabb, helyesebb, beszédesebb, okosabb, idősebb, figyelmesebb, huncutabb, makacsabb, szerényebb, tapasztaltabb, őszintébb, erélyesebb, férfiasabb, csúfabb, zárkozotabb, melegebb szívű, viccesebb, gyengédebb, sportosabb, macsóbb, talpraesettebb vagy bármilyen, DE olyan mint te nincs még egy! És egyik sem kellene, mert nekem TE kellesz pontosan így ahogy vagy, mert egyszerűen így vagy tökéletes számomra!!! Mért nem lehet? Mért nem adsz nekünk legalább egy esélyt? Egy lehetőséget? Ennyit sem érdemlünk? Érdemlek? Ki sem próbálnád milyenek lennénk vagy lehetnénk együtt? Miért nem? Miért? Miért? Miért?