Hó és hideg...

Gyorsan múlnak a napok... sőt az évszakok is elég furcsán váltakoznak mostanában... mintha összemosódnának... lassan már nincs is ősz... de sajnos tavasz sincs.... csak nagyon meleg vidám nyár... és jéghideg zord tél... én sem menekülhetek... akármennyire is próbálok álarc mögé bújva vidámnak látszani, mintha még nyár volna... sajnos eljön az a nap amikor már nem megy... már nincs bennem meg az az erőveszítés amire szükségem lenne, hogy ezt tovább sikerüljön játszani... már nem megy... már nem bírok erősnek látszani... már nem bírok úgy viselkedni, mint aki tele van reményekkel... mintha aki bír hinni még abban, hogy szép lesz minden... és blabla a sok tündérmesés duma... kész ennyi volt nem bírom tovább csinálni... igen eljött az a hideg téli nap amely engem is megtört.... pedig nem akartam... minden erőmmel ellene voltam.... küzdöttem... harcoltam minden egyes nap... elhihetitek nekem, hogy egyáltalán nem adtam magam könnyen... de sajnos ő sem adta fel a harcot... és szép lassan maga alá gyűrt... minden nap elvett tőlem egy kicsit... és szép lassan ezekkel a kicsikkel az oldalán legyőzött... amíg végül nem marad nekem semmim... megtörte az ellenállásom... és most itt vagyok védtelenül az ő markában... kifosztva... egyedül és magányosan... túl járt az eszemen... pedig minden erőmet bedobtam.... minden nap úgy keltem fel, hogy na még egy kicsi és feladja... de sajnos nem így lett... én maradtam itt már páncél és más harci felszerelés nélkül... a nagy semmivel... legyűrve... csak a fájdalmat és a magányt hagyta itt... mint valami vigaszdíjat... hogy ne mondhassam, hogy nem kaptam semmit... de mihez kezdjek én ezekkel??? ez aztán a nagy nyereség... kitehetem a polcra és büszkélkedhetek vele... pont most... amikor küszöbünkön a karácsony... én nem akarok ilyenkor szomorú lenni... amikor még a hideg napok is melegebbek tűnnek... amikor a szeretet beragyog mindent és felmelegíti a kihűlt szíveket... pont most szenvedjek én itt mint egy nyomorék akit mindenétől megfosztottak??? igazából ez a karácsonyos dolog is csak rá tesz egy lapáttal... látni mindenkit nap mint nap... ahogy egyik-másik sürögve ajándékot vásárol a szeretteinek... látni azt ahogyan újra össze jönnek szerelmesek és családok... ahogy emberek borulnak egymás vállára és bocsájtanak meg egymásnak... ahogyan kedvesen átölelik egymást és erőt adnak egyik a másiknak... ahogyan forró csókok melegítik fel a hidegben megfagyott testeket... új életet lehelve beléjük... én pedig olyan lettem mint egy kívülálló... mintha már nem is ezen a földön élnék... pedig itt vagyok valahol én is... tudtommal még nem távoztam el... de nekem nincs semmim... én itt vagyok a négy fal közé zárva... sehol semmi ami életjelet mutatna... semmi ami édeskésen hozzád bújhatna erőt adva a holnaphoz.... sehol semmi ami vigaszt nyújthatna a tovább lépéshez... sehol semmi ami szeretet vagy egy csepp melegséget áraszthatna... minden halott... mozdulatlan... élettelen... hiába megyek oda egy nap plüssmacihoz és ölelem át minden szeretetemmel... ő nem öllel vissza... ő csak nem válik élővé.... nem is szeret... csak létezik tovább ahogy eddig is... hiába vesz körül ezer édes plüss... karácsonyi dísz... adventi koszorú vagy bármi más... itt minden halott és ebbe szép lassan én is bele halok... úgy érzem... mintha nem hogy adnának hanem épp ellenkezőleg... még a bennem maradt élőkhöz hasonlító dolgokat is elszívnák tőlem... hogy szép lassan én is olyanná váljak mint ők... én se legyek más csak egy közülük... idebent is hó van és hideg akárcsak odakint... ez a benti hideg pedig belőlem árad... onnan a szívem tájékáról... helyére csak egy tátongó lyukat hagyva... ami csak nő... talán el is hatalmasodik felettem...és jég lesz minden... hideg... dermesztő hideg jég...

Másfél év...

Másfél év szép hosszú idő... és még is még mindig elmondhatom, hogy ugyanúgy szeretlek mint eddig... talán még annál is jobban... ez a másfél év volt életem legszebb másfél éve... nem is szeretném sokat ecsetelni a történteket, mert tudom, hogy pontosan ugyanúgy érzel ahogyan én... ezért nagyon is jól tudod... szeretlek és még rengeteg ilyen gyöngyőrű pillanatot szeretnék veled átélni... ne feledd az élet egy hosszú utazás... és ezen a poros ösvényen veled szeretnék kézen fogva végig sétálni...

Gyerek szívvel

Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy kicsinyke lány és egy fiú... az ők szívüket nem nyomta még semmiféle bánat vagy keserűség... ők még nem érezték meg saját bőrükön, hogy milyen mostoha is tud lenni néha a sors... hogy az élet milyen kegyetlen megpróbáltatásokat tartogat a felcseperedő emberek számára... ők még csak ekkor kezdtek bele kóstolgatni az igazi életbe... mindketten csak annyit éreztek, hogy egymás közelében másképpen kezd verni a szívük, mintha valami egészen más ritmusra dobolna, mint máskor... a lány bele remegett, ha összeért a bőrük... a fiú is sokszor arra eszmélt, hogy ösztönösen sokszor figyeli a lány apró, csendes mozdulatait... azokat amelyeket más észre sem vesz talán... de ő még is valami kimondhatatlanul szépnek és érdekesnek találta ezeket... egymás iránti rajongások számukra még annyira furcsa, új érzés volt, hogy nem igazán tudtak vele mit kezdeni... nem tudták hogyan fejezzék ki érzéseiket... nem tudták elmondják-e egymásnak... egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni... azzal ugyan tisztában voltak, hogy ezt maguk kell megoldják... ezzel nem fordulhatnak szüleikhez valahogyan ez egészen más... de hiszen hogyan oldják meg amikor még jóformán azt sem tudják, hogy mivel állnak szembe?... hiszen ők még szinte gyerekek voltak... valahol annak a kornak a határán egyensúlyoztak amikor a gyerekek a nagy világ fele kezdenek kacsingatni... kezdik észrevenni, hogy több van körülöttük, mint azt gondolnák... szép lassan el kell indulniuk azon a bizonyos ösvényen ami a felnőtté válás felé vezet és amely rengeteg útvesztőt rejteget még számukra... szóval rajongásukat olyan egyszerű módon fejezték ki, mint hogy kergetőztek egymással és ennek mindig az lett a vége, hogy egymás karjaiba rohantak... vagy éppen kis gyerekes történetekkel próbáltak kölcsönösen a másik arcára mosolyt csalni... de olyan is volt amikor a csíki háborút találták a legmegfelelőbb kifejezési módszernek, hiszen ez által is legalább közelebb érezhették egymást... de azt igen korán észrevették, hogy mekkora hatalma lehet egy ölelésnek... egy apró érintésnek... egy kéz fogásnak... igen hamar eljött azaz este amikor gyermekes huncutsággal teli kíváncsisággal... kissé csipkelődve, mint minden ebben a korban lévő lányok és fiúk arról kezdték faggatni egymást, hogy neked ki tetszik meg melyik lány jön be? kicsi létükre ilyen nagy szavakkal dobálóztak... ebben a korban ez kicsit sem meglepő... hiszen kedves olvasó gondolj csak vissza saját gyermekkorodra és biztosan találsz egy szakaszt az életedben amikor oly izgalmasnak csengett ez a kis kérdés... amikor mindenkiről tudni szereted volna, hogy ő kit kedvel és amikor ez még nagy titoknak számít... nem mint amikor felnövünk és nyíltan vállaljuk, hogy igen ez a srác bejön nekem... ezzel az én kicsi lányom és fiúm is így volt... fantáziájukat igen mozgatta ez a kérdés... és természetesen ezzel a furcsa bizsergéssel a gyomrukban kire is lettek volna kíváncsiak másra ha nem egymásra?... egy szép téli estén amikor kint hópelyhek táncolnak le az égből... mi szebbről lehetne bent a jó melegben beszélni, mint erről a bizonyos kérdésről... beszélgetésük szép lassan erre a témára terelődött és a lány feltette a kínos kérdést... a fiú elég sokáig tétovázott a válaszon... tudta ő nagyon jól a választ csupán azt mérlegelte magában, hogy elmondja az igazat vagy inkább mondjon egy lány nevet és azzal le lenne tudva az ügy, ahogy már korábban is tette párszor... de ez alkalommal a lány nyaggatására csak beadta a derekát és ugyan hosszas tétovázás után, így hangzott a válasz, hogy: TE! te tetszel nekem ... a lány csak ámult... nem jött, hogy elhiggye amit hallott... a bizsergés a gyomrában, mintha még jobban felerősödött volna... a kezei jég hidegek lettek... mindenféle melegség elhagyta a nagy izgalomtól... közben meg azon zakatolt a kis agya, hogy most ő következik... biztos volt benne, hogy nem fogja a fiú hagyni magát és rá fog kérdezni, hogy neki ki tetszik?... a kérdés valóban nem váratta sokáig magát... a lány zavarában át ült az asztal mellé ahol volt egy nyitott füzet és egy ceruza... ő is tétovázott... nem tudta mitévő legyen... aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a fiú nevét írta rá a füzet lapjára... a fiú továbbra is faggatta, próbálta ki szedni belőle a választ... aztán úgy döntött, hogy ő is közelebb ül és megnézi, hogy a lány miket cirkál a füzetébe... amikor ott látta a nevét a füzet lapjain csupán annyit kérdezett, hogy ez a válasz? a lányt ekkor hirtelen melegség öntötte el... el is pirosodott talán és csak halkan annyit mondott, hogy igen... a fiú a keze után nyúlt... kivette belőle a ceruzát és az saját kezét fonta a lány keze köré... percekig csak bámulták egymást... aztán arra eszméltek fel, hogy a lány nevét kiáltják az előszobából... ami mindig azt jelentette, hogy mennie kell... aztán ahogyan teltek múltak a napok egyre jobban megnyíltak egymásnak... ez előtt is nagyon jó barátok voltak, de most, hogy tudták, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz még közelebb kerültek egymáshoz... boldogsággal töltötte el őket az ha minél több időt tölthettek együtt... mindig elmulatták valamivel az időt... gyengédek voltak egymáshoz... szerettek egymás közelében lenni... összebújni... az iskolában is előfordult, hogy szünetekben megkeresték egymást... vagy csak távolabbról szemmel tartotta egyik a másikat... de olyan is gyakran fordult elő, hogy leveleztek... hol a fiú küldött egy lányt, hogy adja át levelét és következő szünetben pedig a lány küldte vissza a választ... hol pedig saját maguk próbálták kicselezni, hogy bárki is nehogy észre vegye azt, hogy leveleznek... a kis postán mindenféle levelek mentek át... volt olyan amelyből kicsordult a szeretet... és volt olyan is amikor a lány teljesen összetört... azt hitte, hogy kitépték a szívét és azt hitte, hogy soha nem fog eltelni a mai nap... hogy végre haza érjen és a kis párnájába bújva ki sírhassa magát... szeretetük be ragyogott mindent... minden egyes nap mosollyal az arcukon ébredtek és tudták, hogy egy újabb szép nap vár rájuk... mertek hinni az életben... hinni abban, hogy minden lehetséges... olyasmikkel szembesülni naponta, mint, hogy á szóval te vagy az a lány akiről meséltek... persze, hogy boldogsággal tölt el az ha ezt hallod vissza vad idegenektől, hogy a szerelmed elmesélte, hogy téged szeret... kéz a kézben sétálni a fák lombjai közt beszűrődő napsütésben... szerelmesen... ez és még sok hasonló szép dolgot éltek át együtt... nem voltak tökéletesek... ahogyan a kapcsolatuk sem... de mindkettőjüknek ez marad meg elsőnek... és mindezektől egyben különlegesnek... szinte két teljes évet tudhattak maguk mögött... amiben volt minden... voltak szerelmes napok... voltak civakodások semmiségekért és komolyabb dolgok miatt.... volt, hogy nem bírtak meglenni egymás nélkül és volt, hogy éppen másnál próbálta keresni egyikük a boldogságot... de a lány... nem tudja miért, de mindig megbocsátott neki... őszinték voltak egymáshoz... még csak feszegették határaikat... hiszem még jó formán gyerekeknek mondhatok voltak.. de a legfontosabb az volt, hogy tiszta gyerek szívvel szerették egymást... olyan szívvel amit eddig még nem ért fájdalom... ami még nem tudta, hogy mitől kell féljen és önzetlenül át tudta nyújtani teljességgel szívét a másiknak... még csak gondolataik sem tévedtek olyan mélységekben, hogy egymásnak fájdalmat tudnának okozni... szerintem ennél a fajta szeretetnél nincs szebb a világon... feltétel nélkül megbízni valakiben.... oda adni teljességgel neki a szíved és feltétel nélkül bízni abban, hogy a tenyerén fogja hordozni azt... úgyhogy egészben lesz... és nem rettegni attól, hogy darabokban kapod vissza... ez a gyermeki szeretet, szerelem... amiben az embernek egyetlen egyszer lehet része élete során... és ritka természetesen az a történet amikor annak ellenére, hogy nem félsz attól, hogy összetörik a szíved... de még sem ezzel végződik a történet...sajnos hiszen ez még is csak a való világ és nem egy tündérmese...  ezt a lányt és fiút is az álom világból a szív darabjaira hullásának zaja ébresztette fel... sajnos vagy nem sajnos erre nem tudni a választ... én úgy mesélném, hogy csupán a sors akarata... hiszen nem lehet az ilyesmire tudni a választ... egy biztos ennek így kellett lennie... és pont így volt a legszebb... nem mondom voltak sérelmek a lányban... eleinte... főleg amikor a szívét darabokban kapta vissza... akkor amikor úgy érezte, hogy a tenyér amely eddig védte azt most összecsukódott és, mintha tiszta erejéből össze szorította volna addig amíg, mint egy kis üveg golyó apró szilánkjaira nem tört... de ahogy telt az idő a lány is megküzdötte a szívek harcát... egy életre való tanulságot leszűrve... rengeteg idő elteltével és sok energia befektetésével, de túl lépett mindezen...s mára már csak a szép dolgokra emlékszik... a rosszakat össze gyűjtötte és egy kis zsákba a szíve legmélyére eldugta... mert mind ez túl szép volt ahhoz, hogy bármi negatívum is valaha is bemocskolja azt... hiszen mai napig benne él az, hogy így szeretni egy életben csak egyszer lehet... és mind ez megismételhetetlen... egyedi... és végérvényesen különleges... boldog érzéssel tölti el a mai napig az, ha tudja, hogy ez a dolog kölcsönös... hogy ez az egész nyomot hagyott a fiúban is... és ezek a kis apróságokban nyilvánulnak meg... mint például egy boldog születésnapot kommentár vagy egy kellemes karácsonyi ünnepeket üzenet... és talán nem is kell több...de ennyi igen... és ez olyan, neki mint az élet mozgató rúgója... ez reményt ad a mindennapok szürkeségeiben és hitet ad... segít hinni abban, hogy létezik valahol az igaz szerelem és a világ zordságában valahol várnak az emberre még szép dolgok mindehhez csak annyi kell, hogy valakivel kézen fogva mehess végig életed útján...erre a történtek emlékeztetik minden egyes alkalommal... főképpen az, hogy volt egyszer egy lány és egy fiú akik tiszta gyermeki szívvel tudták szeretni egymást...

Vége.

5 hete semmi mást sem csinálok, minthogy reggeltől estig tanulok.... de most végre vége... hihetetlennek tűnik, így vissza gondolva... de eltelt még is ... akármilyen nehéz is volt... holnap még egy kis ismétlés... szombaton a hatodik, egyben az utolsó vizsga... és eltelt már is egy év... a híres első egyetemi év... ami teli volt nehézségekkel.... és hihetetlen módon már is vége.... így vissza gondolva úgy eltel, hogy észre se vettem... már csak 4 van hátra... alig várom, hogy 6 hét múlva végre haza mehessek és megölelhessem újra a szüleimet és végre az én kis szerelmem a karjaiba közé zárhasson... 5 hét ...tele nehézségekkel.... tele küzdelemmel.... idegességgel... félelemmel... ingerültséggel... türelmetlenséggel... hiányérzettel... és még sok más negatívummal... úgy érzem nagyon nehéz volt erősnek maradni... már amennyire mondhatom, hogy sikerült... habár voltak pillanatok amikor megtörtem... de igyekeztem olyankor is mihamarabb összeszedni magam... mert ezek a hetek nem ennek adtak időt... nem volt idő ilyesmire itt tanulni kellett... mese nem volt.... reggel keltünk... éppen ettünk... egész estig tanulás.... aztán lefekvés és másnak kezdjed előröl és még ne golyóz be egy idő után... még képes légy türelmesnek maradni és nap, mint nap újra képes lenni leülni a könyv mellé.... jajj és a legfontosabbat el is felejtettem még képes is légy figyelni, legyen energiád és erőd tanulni... újabb 100 oldalakat bele gyömöszölni abba a csöpp kis fejedbe... és néha ne érezd úgy, hogy teljesen bedilizel menten... ha még egy mondatot meg kell jegyezz... és még azt is elvárják, hogy vissza is tudj mindent mondani... és ne csak vizsgakor hanem máskor is... na persze... nem egy word dokumentum vagyok... hogy amit belém pötyögnek azt mindörökké megtartom... de vége... végre... még egy napocska... egy kis ismétlés... közbe pakolgatás és hopp azon fogom kapni magam, hogy már is eltelt... és aztán reggelibe levizsgázom és szabad leszek végre.... majd újra otthon lehetek végre... soha nem szabad feladni az tény... habár az elmúlt hetek alatt sokszor éreztem, hogy még is feladom, mert már nem bírom.... de aztán muszáj volt folytatni... és most így vissza gondolva meg is érte.... most, hogy már csak egy kis nyúlfarknyi van hátra belőle... és még jól is sikerült... megérte... majd nyáron kipihenek mindent... azokkal akiket szeretek... VÉÉÉÉÉÉÉÉGREEEEEE VÉÉÉÉÉÉGEEEE.... ezt is megértem :D

Kerek egész

Már elmondhatom, hogy egy éve a szívem érte dobog... de így nem egészen lenne igaz... de viszont az, hogy már egy éve, hogy a szívünk egymásért dobog az így nagyon is igaz... mit is írhatnék még ide? kezdjek el mesélni, hogy mik történtek velünk az egy év alatt? kezdjek írni a szép szerelmes dolgokról... a boldogságról... az örömről.... a csók ízéről... a szerelmes ölelésekről.... vagy éppen a hiányáról amikor nem lehet mellettem?... nem így teszek... mert ezt olyan sablonosnak érzem... olyan elcsépeltnek, hiszen mindenki ezt teszi... én csak egy szót írok amiben minden benne van és még is többet mond mindennél... még ha már elkoptatott is... úgy érezem, hogy most nem az ok fejtéseimre... a hosszú lélek magyarázataimra van szükség hanem csupán a legegyszerűbb dologra ami így hangzik :

SZERETLEK

Válasz a kérdésekre...

Az utóbbi napokban... többször is megfordult a fejemben egy bizonyos dolog... ami eléggé magával ragadta a gondolataimat.... nos nem más volt, mint az, hogy mért nem tudok írni.... miért nem tudok blogozni, úgy mint régebb.... miért nem jön az a bizonyos már jól ismert érzés, hogy na most leülök a gép elé és kiírok magamból mindent... addig írok ameddig csak bírok... már sokszor elgondolkodtam ezen... eleinte talán még magamat is áltattam olyan gondolatokkal, hogy hát nincs időm... nem tudok mikor időt szakítani az írásra, mert minden időmet felemészti az iskola meg az érettségire való felkészülés, aztán a felvételi aztán meg kitudja mi minden... nos kedves olvasó... talán már ebből is sejtheted, hogy ez a probléma mennyire mélyen gyökerezik... természetesen ezeket a gondolatokat, de joggal nevezhetném kifogásoknak is őket... hallotta a nagy tiszteletű közönség is... hiszen ha bárki rá kérdezett erre... ha bárkinek is feltűnt, hogy nem a régi, jól megszokott formám hozom a blogon és erre rákérdezett... természetesen a válasz valamely volt a már fent leírtak közül... és mindenkit aki szorgalmason olvasott engem vagy éppen tényleg érdekelte, magával ragadta ez az egész ami itt a blogon íródót, azok számára mindig felvettem azt kis reménysugarat, hogy de ne aggódj, mert hiszen hamarosan lejár az érettségi és időm annyi lesz mind a tenger... és akkor majd annyit fogok tudni írni, hogy ti csak győzzétek majd olvasni... ez egyrészről egy könnyelmű ígéretként felfogható kijelentés... és lehet, hogy valamilyen szinten az is volt.... de más rész én ezt halál komolyan gondoltam és tényleg... bárki számára könnyedén bizonyítani is tudnám, aki kételkedne.... hiszen azt hiszem ennek a bizonyítására nincs is megfelelőbb mód, mint, hogy valaki bekukkantást nyerjen a bejegyzéseim gyűjteményébe.... és ott az ígéretemnek megfelelően azzal szembesülne, hogy egy halom bejegyzés van ami elvan kezdve, de nincs befejezve.... akár olyanok is akadnak nagy számmal amiknek csak címük van és maximum pár szót tartalmaznak, ami éppen elegendő nekem, hogy tudjam, hogy ott miről szerettem volna írni csak nem ment.... vagy hozzá is kezdtem és a folytonos törlés lett az eredménye... vagy egyszerűen el sem tudtam kezdeni.... vagy olyanok is akadnak amelyeknek nagy kínok közepette neki kezdtem, de pár sornál tovább nem tudtam jutni... és hiába erőltettem volna.... vagy éppen hiába kezdtem volna bele abba a macerás módszerbe, hogy egy mondatot fogalmazzunk át 10szer vagy éppen 20szor míg valami ember elé illő alakot fel nem vesz, mint valami irodalom órára íródó fogalmazás vagy éppen vers elemzés... szóval ennek hiába is kezdtem volna neki, mivel az már nem én lennék.... valamint az már nem a blogomhoz illő lenne... hiszen vannak akik tudják... de akik eddig nem tudták azoknak most elárulom, hogy ide... erre a blogra minden egyes bejegyzésem spontán módon íródott... és semmi több és véleményem szerint éppen ebben rejlett különlegessége... tehát innentől kezdve azt hiszen mindenki képes belátni azt, hogy ha folytattam volna azt a tevékenységet abból semmi, de az ég világon semmi jó nem sült volna ki... nos én tényleg igyekeztem... akartam... mert hiszen ez a blog számomra nagyon sokat jelent... egyszerűen erre nincsenek szavak, hogy mennyit.... a másik dolog meg, hogy az ígéretemnek is eleget akartam tenni, amit másoknak mondtam.... és ugyanakkor nem akartam... és soha nem is állt és még most sem áll természetesen szándékomba az, hogy lemondjak erről... a minap az a gondolat vésett helyet magának az agyamban... ami ugyanakkor ennek a bejegyzésnek a megírásához is vezetett... és egyben arra késztetett, hogy más szemszögből kezdjem nézni ezt a dolgot... és akkor rá döbbentem valamire.... még pedig azt hiszem, hogy megleltem az okát a rejtélynek... annak a rejtélynek, hogy mért nem tudok írni... és ez nem, más mint a hiány... igen hiány... nos nem kell itt valami rémségre gondolni, mert én most egy olyan hiányról beszélek, ami amúgy nagyon is jó... de a blogra néző tekintettel elég szomorú... valami olyannak a hiánya ami mind eddig gyökeres része volt az életemnek, de azóta eltűnt... szóval a szomorúság, a magány, a lelki sérelmek, a bánat, az igazság utáni vágy, a harc valakiért illetve olykor valamiért hiányzik belőlem... lassan egy éve... és azt hiszem, hogy ez a megoldás... hiszen ennek a blognak főképpen ezek a dolgok voltak az éltelői.... és azt hiszem, hogy aki rendszeresen olvasott az tudja, hiszen nem egyszer el is hangoztattam azt, hogy milyen kár, hogy nem tudok a szép és a jó dolgokról írni... hogy azokról nem tudok ódákat zengni... azokat az érzéseket nem tudom számotokra kézzel foghatóvá tenni.... nos igen.... amikor ezek a gondolatok kerítettek hatalmukba akkor azt hiszem eljött az igazság pillanata.... eljött az a perc amitől kezdve már magamat sem csaphattam be... nem mintha eddig tudatosan csináltam volna... csak nah... de ekkor megvilágosodtam... kristály tisztán előttem hevertek a válaszok amiket annyit kutattam... és akkor akár akartam, akár nem be kellett vallanom, hogy ez az amiért nem tudok írni... nem azért mert nincs időm... hiszen lássuk be eddig se nagyon volt több szabad időm... de ha arról volt szó akkor mindig tudtam keríteni annyi időt, hogy ezt-azt ki írjak magamból... és ugyanígy ezekben az időkben is tudtam volna... de nem láttam értelmét... vagy ha úgy is hozta a sors, hogy leültem írni, mert úgy éreztem, hogy ez a történet meg ér annyit, hogy nyomot hagyjon a blogomon, akkor is azzal kellett szembesüljek, hogy nem tudok írni, egyszerűen nem megy... és most már tudom a választ... csupán azért nem megy, mert amikor az a bizonyos már nagyon sokat emlegetett srác az életem részévé vált... amikor kilépett az álmaim és a vágyaim sorából és megelevenedett, akkor magával vitt mindent rosszat... aminek természetesen nagyon örülök, csupán a blogra eső részét sajnálom... de nem fogom feladni őt soha... szóval az elkövetkezendő időkben újra és újra neki fogok rugaszkodni és azon leszek, hogy megtanuljak írni a szépről és a jóról, ha éppen másról nincs amiről, de nem fogok felhagyni azzal a dologgal, ami engem sem hagyott el soha... és ami mindig megmentett... nos kedves olvasó... úgy éreztem, hogy ezekre a válaszokra neked is szűkséged lehet és ha mindeddig kitartottál mellettem, akkor joggal meg is érdemled... így most mivel egy kissé szomorkás hangulattal tölt el ez az egész, örülök, hogy most sikerült úgy billentyűzetet ragadnom, hogy annak értelme is volt... egyebet nem ígérhetek csupán annyit, hogy ami tőlem telik azt megteszem... akár mennyire is nehéz legyen.. megpróbálom jobban megemberelni magam és egy kicsit másabb fajta dolgokról írni... valami olyasmikről amik talán a te napodat is beragyogják, nem csak az enyémet... ha nem is sikerül a régi fényt vissza hozni...

Stresszi-jó

Hogy az a..... hogy ne mondjak valami csúfot... szesszió semminek nem jó csak a stressznek... hogy a csuda vigye el... épp ésszel ezt nem bírom felfogni, hogy gondolják a nagyok... egyszerűen nem értem azt, hogy amikor olyan szakokat végzünk amiken a későbbi életünk során, természetesen ha sikerül elvégeznünk akkor életek fognak múlni rajta... szóval számomra ez érthetetlen... hogy feladnak egy akkora anyag mennyiséget amit képtelenség megtanulni ennyi idő alatt... én úgy gondolom, hogy ilyen típusú egyetemeken, mivel amúgy is több évesek, mint az átlag szerint úgy kéne megosszák, hogy azok az orvosok, gyógyszerészek akiket ki termelnek azok hatékony munkát tudjanak végezni... de mi nem ilyenek leszünk... mi totál bunkók leszünk, akik semmit nem tudnak... oszt ha az emberek a kezünkben halnak meg vagy a mi hibánkból akkor a francot se fogja érdekelni... maximum bezárnak és a hülye idegronccsal kevesebb.... ezek nem épeszűel egyebet nem lehet mondani... ahelyet, hogy abban járnának, hogy jó szakembereket termeljenek ki, inkább azon kéne legyenek, hogy minél eszesebbeket és talpra esettebbeket... de nem... mivel a mi egyetemünkön az a lényeg, hogy minél több pénzt behajtsanak és minél rövidebb idő alatt tudják veled megérteni, hogy nem hülye vagy... hanem a leghülyébbnél is hülyébb... egy utolsó szarházi... semmirevaló élőlény... még ember számba sem vehető teremtmény... ezért nem írtam szándékosan, hogy ember...

Nem-et soha...

Nem... sajnálom... de nem fogod ezt megkapni tőlem soha... nem foglak soha arra kérni, hogy ne menj... még akkor sem ha érzem, hogy darabokra hullok szét ha így teszel.... inkább úgy ahogy tudom átszenvedem az este hátralevő részét, de akkor sem... tudom, hogy ezt várnád tőlem, de erre nem a megfelelő embert találtad meg... mert én az soha nem leszek... még akkor sem ha belehalok egy este ebbe... és azt meg pláne nem értem, hogy hogyan tudsz ráérezni arra, hogy mindig akkor menj el amikor a legjobban lenne rád szükségem... és aztán az még szarabb érzés... és az ilyen esetek minimum 90%-ában így szoktam járni... hogy ne mondjak tőbbet... szóval hihetetlen, hogy mindig bele élem magam valamiben... hogy na ezután beszélünk... vagy valami hasonló... már csak ezt a kevés időt kell kibírnom valahogy... nagy nehezen... szóval igen... minden egyes esetben sikerül magam elringatnom valami ilyen kis tündérmesébe aztán jön a pofon vágás, hogy héjjj ébredj Csipkerózsika, mert a herceg már megint "átbaszott"... még szerencse, hogy már megint bele élted magad valamibe és, hogy már megint sikerült kapnod egy jókora ébresztő pofont, hogy már megint amikor valamit a legjobban akarsz pont akkor nem fogod megkapni... yuppi... és aztán ezt a történetet még játsszuk el... egy héten egyszer vagy kétszer... esetleg háromszor??? mikor mit dob a gép éppen... majd holnap kapok belőle eleget ígéri megnyugtatólag.... vagy ki tudja... ki a franc tudja mit hoz a holnap??? vagy higyyjem el ezt is aztán megint kérem a szokásos pofonomat, hogy jusson eszembe, hogy már megint beszoptam... elegem van abból, hogy lassan már aludni sem tudok... és elegem van abból, hogy minden nap úgy kellek fel, hogy fordul ki a gyomrom a számon attól, hogy már megint fel kell kelni... és nem azért, mert fáradt vagyok... ezzel nem szokott problémám lenni.... csupán azért mert nem látom a felkelésem értelmét.... aztán szép lassan ahogyan telik a napom... az embereknek... az eseményeknek... talán sikerül is egy kis életkedvet önteniük belém... hogy ne csak azért kelljek fel, hogy a visszaszámláló naptáramban átfordítsam a kis kockát minden reggel egy kisebb számra... tehát ha nagy nehezen sikerül is ez nekik.... akkor tuti, hogy estére kapok egy pofont, hogy a fejem megcsavarodjon a nyakamon és megint minden vissza röpüljön a nyomorba... abba a nyamvadt semmibe, amit reggelente is érezni szoktam... a francba ezzel az egésszel... nem tudom, hogy valaha meg szokom-e.... vagy egyáltalán meg lehet-e ezt szokni... ááááá... életemben még soha nem éreztem ilyent.... még soha nem volt ilyen, hogy mindennap ekkora adag.... ilyen hihetetlen mennyiségű utálattal kelljek fel... és ez már azt hiszem, hogy ez már csak a hab a tortán, hogy minden áldott este képes vagyok vissza esni ugyanabba a köteg szarba amiből reggel kikeltem... és ez nem az ágyam... valakinek ezt is el kell intéznie.... de akkor sem mondok soha nemet... még azért se... inkább megpusztulok... egyszer majd úgy is rá jössz, hogy mikor mit kellene tenned... vagy inkább csak reménykedjek, hogy egyszer megérted ez... megérted azt ami bennem zajlik... talán egyszer majd képes leszel az ilyen helyzetekben kicsit helyettem gondolkodni... talán majd egyszer.... talán majd egyszer lesz még jobb is... és talán majd egyszer a remény is meghal... de nemet akkor sem... nem akkor sem... nem fogok megtörni ami ezt illeti soha sem... és úgysem fogom kimondani... majd csak lesz valahogy egy talán... de nemet soha-soha...