Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy kicsinyke lány és egy fiú... az ők szívüket nem nyomta még semmiféle bánat vagy keserűség... ők még nem érezték meg saját bőrükön, hogy milyen mostoha is tud lenni néha a sors... hogy az élet milyen kegyetlen megpróbáltatásokat tartogat a felcseperedő emberek számára... ők még csak ekkor kezdtek bele kóstolgatni az igazi életbe... mindketten csak annyit éreztek, hogy egymás közelében másképpen kezd verni a szívük, mintha valami egészen más ritmusra dobolna, mint máskor... a lány bele remegett, ha összeért a bőrük... a fiú is sokszor arra eszmélt, hogy ösztönösen sokszor figyeli a lány apró, csendes mozdulatait... azokat amelyeket más észre sem vesz talán... de ő még is valami kimondhatatlanul szépnek és érdekesnek találta ezeket... egymás iránti rajongások számukra még annyira furcsa, új érzés volt, hogy nem igazán tudtak vele mit kezdeni... nem tudták hogyan fejezzék ki érzéseiket... nem tudták elmondják-e egymásnak... egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni... azzal ugyan tisztában voltak, hogy ezt maguk kell megoldják... ezzel nem fordulhatnak szüleikhez valahogyan ez egészen más... de hiszen hogyan oldják meg amikor még jóformán azt sem tudják, hogy mivel állnak szembe?... hiszen ők még szinte gyerekek voltak... valahol annak a kornak a határán egyensúlyoztak amikor a gyerekek a nagy világ fele kezdenek kacsingatni... kezdik észrevenni, hogy több van körülöttük, mint azt gondolnák... szép lassan el kell indulniuk azon a bizonyos ösvényen ami a felnőtté válás felé vezet és amely rengeteg útvesztőt rejteget még számukra... szóval rajongásukat olyan egyszerű módon fejezték ki, mint hogy kergetőztek egymással és ennek mindig az lett a vége, hogy egymás karjaiba rohantak... vagy éppen kis gyerekes történetekkel próbáltak kölcsönösen a másik arcára mosolyt csalni... de olyan is volt amikor a csíki háborút találták a legmegfelelőbb kifejezési módszernek, hiszen ez által is legalább közelebb érezhették egymást... de azt igen korán észrevették, hogy mekkora hatalma lehet egy ölelésnek... egy apró érintésnek... egy kéz fogásnak... igen hamar eljött azaz este amikor gyermekes huncutsággal teli kíváncsisággal... kissé csipkelődve, mint minden ebben a korban lévő lányok és fiúk arról kezdték faggatni egymást, hogy neked ki tetszik meg melyik lány jön be? kicsi létükre ilyen nagy szavakkal dobálóztak... ebben a korban ez kicsit sem meglepő... hiszen kedves olvasó gondolj csak vissza saját gyermekkorodra és biztosan találsz egy szakaszt az életedben amikor oly izgalmasnak csengett ez a kis kérdés... amikor mindenkiről tudni szereted volna, hogy ő kit kedvel és amikor ez még nagy titoknak számít... nem mint amikor felnövünk és nyíltan vállaljuk, hogy igen ez a srác bejön nekem... ezzel az én kicsi lányom és fiúm is így volt... fantáziájukat igen mozgatta ez a kérdés... és természetesen ezzel a furcsa bizsergéssel a gyomrukban kire is lettek volna kíváncsiak másra ha nem egymásra?... egy szép téli estén amikor kint hópelyhek táncolnak le az égből... mi szebbről lehetne bent a jó melegben beszélni, mint erről a bizonyos kérdésről... beszélgetésük szép lassan erre a témára terelődött és a lány feltette a kínos kérdést... a fiú elég sokáig tétovázott a válaszon... tudta ő nagyon jól a választ csupán azt mérlegelte magában, hogy elmondja az igazat vagy inkább mondjon egy lány nevet és azzal le lenne tudva az ügy, ahogy már korábban is tette párszor... de ez alkalommal a lány nyaggatására csak beadta a derekát és ugyan hosszas tétovázás után, így hangzott a válasz, hogy: TE! te tetszel nekem ... a lány csak ámult... nem jött, hogy elhiggye amit hallott... a bizsergés a gyomrában, mintha még jobban felerősödött volna... a kezei jég hidegek lettek... mindenféle melegség elhagyta a nagy izgalomtól... közben meg azon zakatolt a kis agya, hogy most ő következik... biztos volt benne, hogy nem fogja a fiú hagyni magát és rá fog kérdezni, hogy neki ki tetszik?... a kérdés valóban nem váratta sokáig magát... a lány zavarában át ült az asztal mellé ahol volt egy nyitott füzet és egy ceruza... ő is tétovázott... nem tudta mitévő legyen... aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a fiú nevét írta rá a füzet lapjára... a fiú továbbra is faggatta, próbálta ki szedni belőle a választ... aztán úgy döntött, hogy ő is közelebb ül és megnézi, hogy a lány miket cirkál a füzetébe... amikor ott látta a nevét a füzet lapjain csupán annyit kérdezett, hogy ez a válasz? a lányt ekkor hirtelen melegség öntötte el... el is pirosodott talán és csak halkan annyit mondott, hogy igen... a fiú a keze után nyúlt... kivette belőle a ceruzát és az saját kezét fonta a lány keze köré... percekig csak bámulták egymást... aztán arra eszméltek fel, hogy a lány nevét kiáltják az előszobából... ami mindig azt jelentette, hogy mennie kell... aztán ahogyan teltek múltak a napok egyre jobban megnyíltak egymásnak... ez előtt is nagyon jó barátok voltak, de most, hogy tudták, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz még közelebb kerültek egymáshoz... boldogsággal töltötte el őket az ha minél több időt tölthettek együtt... mindig elmulatták valamivel az időt... gyengédek voltak egymáshoz... szerettek egymás közelében lenni... összebújni... az iskolában is előfordult, hogy szünetekben megkeresték egymást... vagy csak távolabbról szemmel tartotta egyik a másikat... de olyan is gyakran fordult elő, hogy leveleztek... hol a fiú küldött egy lányt, hogy adja át levelét és következő szünetben pedig a lány küldte vissza a választ... hol pedig saját maguk próbálták kicselezni, hogy bárki is nehogy észre vegye azt, hogy leveleznek... a kis postán mindenféle levelek mentek át... volt olyan amelyből kicsordult a szeretet... és volt olyan is amikor a lány teljesen összetört... azt hitte, hogy kitépték a szívét és azt hitte, hogy soha nem fog eltelni a mai nap... hogy végre haza érjen és a kis párnájába bújva ki sírhassa magát... szeretetük be ragyogott mindent... minden egyes nap mosollyal az arcukon ébredtek és tudták, hogy egy újabb szép nap vár rájuk... mertek hinni az életben... hinni abban, hogy minden lehetséges... olyasmikkel szembesülni naponta, mint, hogy á szóval te vagy az a lány akiről meséltek... persze, hogy boldogsággal tölt el az ha ezt hallod vissza vad idegenektől, hogy a szerelmed elmesélte, hogy téged szeret... kéz a kézben sétálni a fák lombjai közt beszűrődő napsütésben... szerelmesen... ez és még sok hasonló szép dolgot éltek át együtt... nem voltak tökéletesek... ahogyan a kapcsolatuk sem... de mindkettőjüknek ez marad meg elsőnek... és mindezektől egyben különlegesnek... szinte két teljes évet tudhattak maguk mögött... amiben volt minden... voltak szerelmes napok... voltak civakodások semmiségekért és komolyabb dolgok miatt.... volt, hogy nem bírtak meglenni egymás nélkül és volt, hogy éppen másnál próbálta keresni egyikük a boldogságot... de a lány... nem tudja miért, de mindig megbocsátott neki... őszinték voltak egymáshoz... még csak feszegették határaikat... hiszem még jó formán gyerekeknek mondhatok voltak.. de a legfontosabb az volt, hogy tiszta gyerek szívvel szerették egymást... olyan szívvel amit eddig még nem ért fájdalom... ami még nem tudta, hogy mitől kell féljen és önzetlenül át tudta nyújtani teljességgel szívét a másiknak... még csak gondolataik sem tévedtek olyan mélységekben, hogy egymásnak fájdalmat tudnának okozni... szerintem ennél a fajta szeretetnél nincs szebb a világon... feltétel nélkül megbízni valakiben.... oda adni teljességgel neki a szíved és feltétel nélkül bízni abban, hogy a tenyerén fogja hordozni azt... úgyhogy egészben lesz... és nem rettegni attól, hogy darabokban kapod vissza... ez a gyermeki szeretet, szerelem... amiben az embernek egyetlen egyszer lehet része élete során... és ritka természetesen az a történet amikor annak ellenére, hogy nem félsz attól, hogy összetörik a szíved... de még sem ezzel végződik a történet...sajnos hiszen ez még is csak a való világ és nem egy tündérmese... ezt a lányt és fiút is az álom világból a szív darabjaira hullásának zaja ébresztette fel... sajnos vagy nem sajnos erre nem tudni a választ... én úgy mesélném, hogy csupán a sors akarata... hiszen nem lehet az ilyesmire tudni a választ... egy biztos ennek így kellett lennie... és pont így volt a legszebb... nem mondom voltak sérelmek a lányban... eleinte... főleg amikor a szívét darabokban kapta vissza... akkor amikor úgy érezte, hogy a tenyér amely eddig védte azt most összecsukódott és, mintha tiszta erejéből össze szorította volna addig amíg, mint egy kis üveg golyó apró szilánkjaira nem tört... de ahogy telt az idő a lány is megküzdötte a szívek harcát... egy életre való tanulságot leszűrve... rengeteg idő elteltével és sok energia befektetésével, de túl lépett mindezen...s mára már csak a szép dolgokra emlékszik... a rosszakat össze gyűjtötte és egy kis zsákba a szíve legmélyére eldugta... mert mind ez túl szép volt ahhoz, hogy bármi negatívum is valaha is bemocskolja azt... hiszen mai napig benne él az, hogy így szeretni egy életben csak egyszer lehet... és mind ez megismételhetetlen... egyedi... és végérvényesen különleges... boldog érzéssel tölti el a mai napig az, ha tudja, hogy ez a dolog kölcsönös... hogy ez az egész nyomot hagyott a fiúban is... és ezek a kis apróságokban nyilvánulnak meg... mint például egy boldog születésnapot kommentár vagy egy kellemes karácsonyi ünnepeket üzenet... és talán nem is kell több...de ennyi igen... és ez olyan, neki mint az élet mozgató rúgója... ez reményt ad a mindennapok szürkeségeiben és hitet ad... segít hinni abban, hogy létezik valahol az igaz szerelem és a világ zordságában valahol várnak az emberre még szép dolgok mindehhez csak annyi kell, hogy valakivel kézen fogva mehess végig életed útján...erre a történtek emlékeztetik minden egyes alkalommal... főképpen az, hogy volt egyszer egy lány és egy fiú akik tiszta gyermeki szívvel tudták szeretni egymást...
