Psszt :)

"akkor tudd meg, hogy szeretlek te kis őrült..."

Mit ér???

Jól el lehet filozofálni, hogy mi mit ér? vagy éppen ki mennyit ér?? elbeszélgettünk a legjobb barátommal és körülbelül két perce azt kérdezte tőlem, hogy mit ér az ember büszkeség nélkül??? amire az volt a válaszom, hogy valószínűleg annyit amennyit én... erre természetesen megkérdezte, hogy és te mit érsz??? amire azt válaszoltam, hogy valószínűleg semmit... és lassan tényleg ez is az érzésem.... mindent feladok... bármire képes vagyok érte... s sokszor azaz érzésem, hogy a semmiért... mert nem kapok cserébe semmit... pedig nem kérdek sokat... csak azt szeretném érezni, hogy én is számítok neki... hogy neki is szüksége van rám... és nem csak nekem rá... szeretném érezni, hogy szeret... nem tudom, hogy még meddig fogom bírni... és meddig fogom csinálni... még meddig és még mit adjak fel??? feladni bármit, hogy neki jobb legyen... lemondani erről is és arról is, hogy ne legyen vita... ne legyen veszekedés... ha megsért vagy megbánt lenyelni és hol ott a szívedben érzed, hogy megszakadsz... felemeled a fejed... letörlöd a könnyeid is rá mosolyogsz, mintha minden rendbe lenne... aztán jönnek az újabb dolgok, hogy szép vagy sem azt csak az Isten tudja... de a régebbit elfelejted, mert nincs más választásod... el kell felejtened... le kell nyelned... hogy minden ne legyen rosszabb... de érte.... a csendért... a nyugalomért... megteszed... hogy legalább neki jó legyen megteszed... megpróbálsz mindig a kedvében járni... úgyhogy neki jó legyen... azaz, hogy elsősorban neki legyen jó... arról ne is beszélve, hogy ha kér valamit akkor feltétel nélkül megteszed... vagy ha hív valahova akkor természetes, hogy a válaszod igen és még örömödben táncolsz is akár, hogy de jó, hogy hívott... szóval egy idő után már tényleg úgy érzed, hogy se büszkeséged se semmid... csak, hogy neki jó legyen... és akkor a rá adás, hogy még úgy is érzed, mintha ő mindent csak kötelességből csinálna... ezt megteszi és azt megteszi, mert a barátnője vagy... ezt így illik tehát csinálja... az illem így diktálja tehát ez lesz... nem tudom mi az igazság... valahol nagyon elkavarodtam... nem értem, hogy az emberek mért tesznek olyan dolgokat amikhez nincs is kedvük... csak mert azt szeretném hallani még nem kell azt tenni... én csak akkor kérem ha az szívből jön... és pedig evidens volt, hogy csak a tisztelet miatt meg a kötelességtudat miatt volt... de nekem így nem kell... én bármire képes vagyok érted... még akkor is ha már nem érek semmit... vagy ha ez az egész nem is ér semmit... de már annyira elegem van a hullámvasutasdiból... hogy néha amikor a mi kis kocsink felér a csúcsra a felhők mögül kristálytisztán látszik mindennek az értelme... az eredmény...a megoldás... a cél... érzem, hogy van értelme tovább küszködni... van értelme tovább gürcölni akár milyen nehéz is legyen, de megéri... megérte ezt is vagy éppen azt is feladni, mert cserébe kaptam is valamit... de aztán a kis kocsi tovább döcög a sínen... és szép lassan alá gurul a mélybe... a sötétségbe... ahol ellepnek a kételyek... a kérdések és nem látsz még az orrodig sem... úgy érzed minden hiába... csak körbe körbe egy és ugyanazt az utat járod... mint egy mókuskerék... körbe körbe és nem haladsz előre... hol ott bele adsz egyre többet és többet... de eredmény semmi... ilyenkor az is elveszti értelmét, aminek úgy éreztem, hogy még a reggel nagyon is értelmes volt... de csinálom... érted csinálom... és úgy érzem... hogy logikusan véve nem volna túl nagy kérés, hogy szeretném érezni, hogy szeretsz... én nem sietek... csak tudatában vagyok annak, hogy lesz még nem egyszer szombat este amikor egyedül fogsz otthon ülni is bámulni a tv-t azon agyalva, hogy de jó volna ha ott lennék veled... de nem lehet... most meg amikor lehetne akkor nem kell... ha az sietségnek számít, hogy én tudatosan kiszeretném használni a lehetőségeket... azokat a pillanatokat amikor lehet... akkor hát sietek... de most valahogy annyira tudatában vagyok az idő múlásának gyorsaságával... és nem tudok valamint nem is akarom azzal nyugtatgatni magam, hogy lesz még elég időnk egymásra... hát én azt kívánom, hogy így legyen... de attól még ugyanúgy szeretném ha most itt lennél... és érezném, hogy fontos vagyok neked... mert különben mit ér az egész???

Az igazi élet... :)

Ilyen az igazi élet... amikor itt vagy mellettem... fogod a kezem... játszol a hajammal... a szemembe nézel... megölelsz... megcsókolsz... amikor bármiről is legyen szó én vagyok az első kit értesítesz... az enyém vagy.... végre igen... sok mindenen mentem át ezért, de nem bánom egy percét se... megérte... végre itt vagy és nem engedi kezed kezem el... a sok bors után amit egymás orra alá törtünk... a sok hülyeségünk után jó végre ezt érezni... jó végre együtt nevetni a dolgokon... át beszélni a nap eseményeit és nyugovóra térni... aztán reggel azzal a gondolattal ébredni, hogy itt vagy nekem... felüdülés attól a sok kérdéstől.. problémától megszabadulni amik annyira nyomasztottak... jó annak a tudatában élni, hogy rengeteg dolog letisztult már és ami még nem teljesen az is letisztuló félben van... édesek azok a napok amelyek csak rólunk szólnak... azok a percek amiket együtt töltünk felérnek mindennel... és ezekkel ellentétben kikészítenek azok amelyeken nem vagy itt... amelyeken távol vagy tőlem és tudom, hogy semmi esély arra, hogy lássalak... pár sms... egy telefon beszélgetés... be kell érni ennyivel... nehezen... de valahogy eltelnek ezek is... minden remény abban van, hogy eljön az a perc amikor újra láthatjuk egymást... de eljön és ez a fő... és lassan én is átkezdem érezni azt amikor az embernek jól... hohooo... több, mint jól alakulnak a dolgai és csak azt érzi, hogy nem igazán van amiről írnia... vagy éppen nem megy úgy az írás ahogyan kéne... mindig is így voltam a boldogságról és azokról a dolgokról amik hozzá kapcsolódtak nem ment az írás.. vagy ha ment is pár szóban... röviden a lényeget leírtam... sosem értettem ezt a rész, hogy mért olyan könnyű a fájdalmat... a bánatot oldalakon át ecsetelni és pár sorban leírni egy boldog percet... valahol nem logikus ez az arány... de talán azért van ez így mert a fájdalmat megpróbáljuk kiírni magunkból annak reményében, hogy attól majd könnyebb lesz... amíg a boldogságot próbáljuk minél tovább a szívünkben tartani... hiszen egy porcikánk sem kívánja, hogy megszabaduljunk tőle...nem tudom mit hozz még a jövő... de készen állok bármire :) nah jó talán nem éppen bármire...;))