A nap, amikor örökre szabaddá teszem magam

Már jó ideje ugyan, hogy elhagytalak és új életet kezdtem a szó legmerészebb értelmében, hiszen a régit porrá zúztad és engem vele együtt... panaszra egy szavam sem lehet hiszen ahhoz képest, hogy akkor hol voltam és mára hová jutottam ég és föld a különbség... a gond csupán annyi, hogy még mindig félek tőled valamennyire a szívem legmélyén és ezért nem tudtalak teljesen kizárni az életemből... tudom, hogy sajnos az emlékedtől soha nem fogok tudni megszabadulni és a sebektől sem amit a szívemen, meg a lelkemen ejtettél... a fizikai sebeim, a zúzódások, a monoklim, a kék-zöld foltjaim ugyan begyógyultak, de a lelkembe végzetes sebek maradtak, ezeket nem lehet meggyógyítani semmilyen gyógymóddal... tanulságként ott fognak tátongani életem végéig... de a mai lesz az a nap amikor utoljára mérgezed az életem, utoljára nézem meg a profilod, bármely képed vagy bejegyzésed, mert eddig sajnos a lelkem nem állt készen arra, hogy időnként nézzek rá nem azért, mert bármit is akarnék tőled, csupán így nyertem megnyugvást, hogy nem kell félnem tőled, mert épp egyébbel vagy elfoglalva... de a mai nappal belátom, hogy ez is csak egy görcsös pót cselekvés amivel saját  magam ellen és a saját lelki békém ellen teszek... magyarázhatom magamnak nap estig, hogy ettől nyugodtabb vagyok, de leginkább csak minden alkalommal feltépek egy sebet és bekukkantok alája... így hát bármilyen nehéz is legyen mától legyen ez az a nap amikor többé nem teszem ezt saját magammal, így is arra törekedve, hogy megszabaduljak tőled amennyire  csak bírok és  a történtek után csak lehet... hiszen kinek van szüksége egy narcisztikus, bordellineos, agresszív pszichopata energia vámpírra az életében.. még csak így interneten keresztül is ártalmas vagy az emberekre... a mai nap az utolsó innentől kezdve nem hagyom, hogy még így se a boldogságom, a lelki békém útjába állj!

Körülötte forog

Az az egyetlen gond az esős napokkal, hogy olyankor az ember még az átlagosnál is többet gondolkodik... habár ez most, így egymagában nem is teljesen lenne igaz, ha csupán magamból indulok ki, hiszen az utóbbi időben kicsit olyan érzés leng körül, hogy elvesztem.. valahogyan nem igazán kapom a helyem a saját életemben, a mindennapjaimban... fura érzés, mintha nem lennék önmagam... teszem a dolgokat amiket tennem kell, de úgy érzem egyik sincsen igazán hatással rám.. valahogyan úgy vagyok vele, mintha nem a szívemből cselekednék, hanem annak függvényében, hogy éppen miről van szó kötelességből vagy szívességből... én a lány, akit mindig a szíve hajt, az aki mindig kedvtelésből csinálja a dolgait és lényegében bármit tesz abba szíve lelke benne van, hanem inkább neki sem fog... tudom, hogy nehéz időszakon vagyok túl, azzal is tisztában vagyok, hogy gyökeres változáson ment át az életem és, hogy ezek mind hatással vannak a jelenlegi állapotomra, de így még talán soha sem éreztem magamat, hiszen minden szembe jövő ajánlatra, lehetőségre igent mondok, úgyhogy igenis pörög körülöttem az élet, nem vagyok befásulva, nem élek monotonon, gyakorlatilag naponta feszegetem a saját határaimat és új dolgokba kezdek bele, olyasmiket próbálok ki amiket eddig még nem... csupán az a baj, hogy egyiknél sem érzem, hogy hatással lenne a szívemre, a lelkemre... valahogy csak minden történik, de mintha nem érintené meg a lelkemet semmi és ez számomra szokatlan és zavaró, mert én soha nem voltam ilyen ember... és lássuk be nem is szeretnék lenni... még ha fájdalmas dolgokon is mentem át, de túl éltem és hiszem, hogy maradt még bennem annyi erő, hogy ezután is megbirkózok valahogyan a gondokkal, problémákkal, fájdalmas élet helyzetekkel, de semmi szín alatt nem szeretnék úgy élni, hogy a körülöttem történő események amiknek megteremtője vagyok, gyökeres része vagyok ne legyenek hatással a lelkemre, ne éljem meg őket teljesen, ne érezzem át... hiszen érzések nélkül mi értelme??? Akkor inkább nem kérem, nincs rá szükségem... ha már valamit csinálok, azt csináljam teljesen szívvel, lélekkel vagy sehogyan... és az életemet is, így szeretném élni vagy teljes lángon vagy akkor inkább hagyjuk a francba... vállalok bármit és csinálom amíg bírom, de nem csak élni szeretnék, hanem megélni, átélni mindazt amiben vagyok... és akkor itt van ő... itt vagy te! Tudod furcsa érzés úgy élni a napjaimat, hogy ezeken a gondolatokon rágódom gyakorlatilag bármelyik szabad pillanatomba, hogy miért nem hoznak lázba azok a dolgok amiket imádok... egy utazás... a tengerpart... a napsütés... egy jó kávé... a kedvenc zeném... a barátaim társasága... vagy bármi... zakatol és kattog megállíthatatlan ezen az agyam és nem kis ideje és akkor megpillantalak téged a munka helyed előtt, pedig csak háttal állsz nekem és hirtelen átjár egy fura bizsergés, a szám mosolyra görbül és a lábaim úgy visznek tovább, mintha repkednék és pár perc múltán tudatosul bennem, hogy érzek... ezt éreztem végre és ez az érzés átjárta az egész lényemet, magával ragadott valami fura boldog érzés, megtelt a szívem érzéssel, szeretettel, örömmel, reménnyel és mindezt te váltottad ki a puszta jelenléteddel... aztán a minap ... felébredek és még kicsit mélázok az ágyban, pár gondolat erejéig nem jön, hogy megmozduljak, mint aki erőt próbál gyűjteni az adott naphoz, hogy na egy újabb nap, próbáljunk meg ma is élni, ne csak túl élni és ebben a reggeli bágyadt állapotomban a telefonomért nyúlok és a pillanat töredéke alatt teljesen magamhoz térek, ahogyan megpillantom a profilképed a felvillanó képernyőm jobb oldalában, ami már azonnal jelzi, hogy írtál... amire ez a gondolat tudatosul bennem már a gyomromat is izgalom járja át, a lábaim mintha önálló életre keltek volna, úgy pattintanak ki az ágyból és egyenesen a víz forralóhoz siettetnek.. útközben pedig mosolyra húzott ajkakkal szökdécselve akár egy balerina olvasom a rövid, de tömör és mindennél többet mondó üzeneted és türelmetlenül várom, hogy kész legyen a kávém és az első korty pezsdítő erejét arra használhassam, hogy válaszoljak neked... pár percig ujjaimat a bögrém köré fonva el is kalandoztak a gondolataim és újra belém tört az érzés, hogy élek... végre ismét megmozdult valami bennem és érzem, hogy élek, lélegzem és rád gondolok, mosoly ül az arcomon, életerőt érzek magamban és rendíthetetlenül sok pozitív gondolat cikázik a fejemben, tervek a mai napomra és csak a jövőkép lebeg előttem.. rövid üzeneteddel bearanyoztad a napomat, a reggelem... az életem... és ha te ez tudnád... bár tudnád... éreznéd.... akkor ezen az esős estén itt jogosan töprengek ezen, hogy miért szembesülök újra és újra azzal, hogy lassan hónapok óta csak te gyakorolsz hatást rám, csak te váltasz ki érzést belőlem... csak te vagy képes rá...és én mindeközben tényleg próbálkozom minden mással, bármi mással foglalkozni, lekötni minden egyes szabad percem, csak nem veled és nem olyan dolgokkal amihez közöd lenne.. és néha még is rohadtul azaz érzésem van, hogy ez az egész még is olyan, mint egy ördögi kör... miért nem engedsz el? miért nem enged el? főleg, hogyha nincs is igazán szükséged rám... folyton ezzel szembesülök, hogy mennyire szükségem van rád, hogy egyedül te vagy képes hatást gyakorolni rám... csupán te váltasz ki belőlem érzéseket... érzelmeket... hogy csak rád vágyom és, hogy csak körülötted forog az életem... mintha aki megrekedt egy szinten és nem igazán tiszta, hogy miért... mert már nem akkor a vágy bennem, hogy ne tudnám megállni, hogy ne keresselek... mert túl vagyok ezeken a kezdeti heves érzéseken amikor csak rajtad járt folyton az agyam, talán egy pillanatra sem bírtalak kiverni a fejemből... szinte épphogy nem csak rólad szólt az életem... nem volt perc, hogy ne rád gondoltam volna, ne rólad képzelegtem volna, ne veled kapcsolatos álmokat kergettem volna... alig bírtam elnyomni magamban a cselekvési kényszert, hogy ne keresselek, hogy ne írjak neked... hogy ne lessem, hogy éppen aktív vagye... posztoltále valami újat esetleg vagy csak ok nélkül a képeidet görgessem újra és újra, amíg már lassan egymás után tudtam őket sorrendbe... vagy ha éppen a hangod hiányzott meghallgattam valamelyik dalodat... de ezek már elmúltak, már nem fojtogatnak ezek a vágyak, a tenni akarás, már rég eltudlak engedni, olyannyira, hogy ha te nem keresel akkor én nem kereslek...az adatlapod is egy héten esetleg egyszer ha megnézem... hogy aktív vagye már egyáltalán nem lesem, gyakorlatilag már tényleg ott tartok, hogy ha keresel akkor reagálok rá és ennyi, ha nem teszed akkor maximum elalvás előtt pár kosza gondolat erejéig eljátszadozom, hogy mi lett volna ha? De rajtad áll vagy bukik immáron minden, már hónapok óta... és akkor természetesen ezek az események sorozata feltöri belőlem a kérdést, valahol jogosan, hogy akkor még is miért nem a felejtés útja fele haladok egyre inkább... hogy ha a tetteimmel már csak egyre ellöklek legalábbis próbállak... és aki ismer az tudja, hogy nálam ezek már óriási lépések az elengedés irányában, mert akit én az életembe akarok és szeretek azzal közel nem így bánok és viselkedem, legyen az csupán ismerős... és még is... te mivel vagy másabb? több? különlegesebb, mint bárki más? Mindenki mással így történt eddigi életem során, akkor veled miért nem? Veled miért van az, hogy minden ilyen feleszmélés arra következtet és egyre jobban tudatosítja bennem, hogy érzést újabban csak te vagy képes kiváltani belőlem, annak ellenére, hogy én semmit nem teszek az ügy érdekében csak eltávolodni próbálok tőled...mindez ellenére pedig csak egyre kristály tisztább bennem, hogy nemhogy eltávolodnék tőled, hanem folyamatosan csak azt érzem, hogy az érzéseim mélyülnek irányodba és, hogy úgy kötődöm hozzád, ahogyan talán még soha senkihez.. de, hogy miért és vane értelme, létezik olyan, hogy közös jövőnk, arra maximum a sors ha tudja a választ... a kulcs a te kezedben és, hogy mit kezdesz vele az a te döntésed, mert én már nem teszek érte semmit még várok, mindaddig amíg nem találom meg azt, ami ismét érzéseket képes kiváltani belőlem, azokat a dolgokat, amik újra lázba hoznak... de teszem a dolgom és próbálkozom folyamatosan tovább, nem várok rád... és úgy érzem, hogy amint megtalálom ezt a valamit vagy éppen valakit habozás nélkül tovább fogok állni, mert ha nem tudsz és tudtál értékelni, akkor vess magadra és úgy érzem ami tőlem függőt már mindent megtettem, úgyhogy ez a minimum, amit megérdemlek, hogy valaki értékeljen igazán, tiszteljen és szeressen úgy, ahogyan én téged... és olyannak fogadjon el, amilyen vagyok...  így, ahogy vagyok lássa bennem a jót, a rosszat, a szépet és mindennel együtt elfogadjon...úgyhogy, igen ha megtalál vagy megtalálom habozás nélkül teljesen tovább lépek... tehát, hogy itt leszeke még neked mire rá jössz, hogy szükséged lenne rám vagy éppen, hogy mit vesztettél? Nem tudom, de már rég nem teszek értünk semmit, csupán a lelkem és a szívem raboskodik már nálad...nem akarok tőled függni, az érzelmi rabod lenni... igazából nem csak neked senkié sem...nem akarom, hogy az életem bárkitől is függjön saját magamon kívül... saját magam akarok egy egészet alkotni és valakivel együtt élni, nem kiegészülni és vele válni csak egésszé...főleg, hogy a testem és az agyam már rég messze vannak és azon ügyködnek, hogy mindent magukkal vigyenek.. hogy mi a mi történetünk vége előbb utóbb kiderül... hogy fogoke valaha kelleni neked... szükséged lesze valamikor is igazán rám... és ha igen, akkor még itt leszeke neked vagy már késő lesz? Nem tudom és nem is tudhatom, De azt jó ha tudod, hogy mindennek te vagy csupán az oka, az egyedüli felelőse bárhogyan is történjen

...