Reménytelen...

Ooohh... milyen szép ez az élet...hihetetlen... de tényleg el se tudom képzelni, hogy ennél még nyomorultabb állapotba is kerülhet valaki... nah mindegy... valószínűleg ez is csak az én hibám... szokás szerint... vagy is... most mért is lenne valaki másnak a hibája bármi is... mért is múlna valami is máson amikor nyugodtan lehet okolni érte engem ... vagy csak éppen úgy... szóval ha csak úgy ok nélkül elkönyvelheti xy meg vy, de akár ennyi erővel azt is írhatnám, hogy bárki... elvégre ilyen világban élünk kedveskéim... ha te egyszer elkönyvelheted magadban, hogy én vagyok a hibás, ha bármit is rám foghatsz... és lelkiismeret furdalás nélkül élheted a te kis privát életed tovább... és ezzel ki irthatsz minden zavaró tényezőt... vagy csak beszéljünk egyetlen egy tényezőről... még akkor is megfogod tenni… és mért??? mert MEGTEHETED, így ennél fogva biztos, hogy meg is fogod tenni… magáért mindenki mindent… ki másért??? ... elvégre ösztönös emberi tulajdonság, hogy mindenki arra törekszik, hogy az élete meg minden minél jobb legyen... önző mindenki.... csak magadért és magasról tojd le, hogy mással mi van vagy, hogy akármivel másnak mennyire teszel keresztbe vagy akármi más... na mindegy... inkább lepattanok erről a témáról, mert annyira nyomorult, hogy még arra sem érdemes méltatni, hogy az ember ezen mérgelődjön vagy, hogy szavakat illetve időt pocsékoljon rá... fuck off... na a lényeg annyi, hogy itt nyomorgok a laptop mellett és még egy kibaszott net kapcsolat sincs, hogy a blogomra tudjak gépelni... kénszerű nyomoromban csak annyit tehetek, hogy kinyitok egy szerencsétlen wordot és oda gépelem be azt amit már muszáj ki írjak magamból mivel ... hanem elég nagy valószínűsége, hogy elrobbanok ha még egy csak egy rövid ideig is magamban kell tartsam... nem az mind nem elég, hogy teljesen üresnek érzem magam... olyan mintha csak egy hatalmas tátongó űr lenne bennem és semmi más... még az üresebbnél is üresebb vagyok... ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy nincsenek se meg se az érzéseim, se a józan eszem, se a boldogságom, se hiányom, se reményem... se semmim... igazából így, hogy még a fájdalmamra sem találtam rá... valahogyan még szarabb... akkor legalább tudnám, hogy még létezem... mert az volna a normális reakció... velem is ez kellene legyen... annyira kellene fájjon, hogy arra szavakat sem tudnék találni... de én nem... én csak levegőt veszek és azt csinálom amit mások elvárnak tőlem... nem érdekel az eredménye... a következménye... se semmi teszem, hogy teljenek a napok, hogy haladjon az idő előrébb... most még az sem érdekel ha lassan döcög előrébb... még csak arra sem vágyom, hogy pörögjön gyorsabban és minél hamarabb a karjaiban lehessek újra... annak reményében, hogy legalább amikor vele vagyok majd újra megtalálom magam... legalább arra a rövid időre megint leszek valaki... érzések szintjén maximum zavar az, hogy senkinek sem vagyok fontos... vagyis... tudom, hogy valahol a nagyvilágban létezik egy ember akinek a szíve értem dobog... de ő nagyon messze van... de itt... itt nincs senki akire igazán számíthatnék... maximum egy illető, de őt is csak telefonon érhetem el, nem úgy mint máskor, hogy szinte az egész napot átbeszéljük... azok akik körül vesznek... egyiket teljesen megértem éli az életét, teszi a kötelességeit a barátnőjével, az egyetemmel és minden mással kapcsolatosan... és még így is sokkal több ideje van rám, mint bárki másnak... de valahogyan... azoktól akiktől törődést várnék legalább egy kicsit... semmi... ennyi amit adnak... úgy egy két napig elvagyunk teljesen normálisan... aztán szépen beadagolják neked ilyen – olyan kisebb – nagyobb pofonokban, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálsz... teljesen fölöslegesen strapálod magad, mert egyre megy... próbálsz beszélgetni... kommunikálni... barátkozni... megértőnek lenni és minél jobban a másik kedvében járni... és mért??? azért, hogy utána a pofád előtt kelljen végig hallgasd azt ,hogy a másiknak beszélgetés hiánya van, mert hogy nincs kivel beszélgessen... meg hasonlok... pff... akkor mi a büdös francért strapáljam magam??? ugyanitt lennék akkor is ha a kisujjamat sem mozdítanám... vagy bármi mást... mert a vége így meg úgy is az lesz... egyedül leszek... s egyre jobban... valószínűleg minél hamarabb annál jobb, valamint hasznosabb lesz ha tudatosítom magamban, hogy SENKIRE nem számíthatok csak magamra... szépen egyedül kell megoldjak majd mindent... minden problémát ami az utamba kerül... minden akadályon egyedül kell megpróbálnom átjutni... ha sikerül neki futok és pillanatok alatt átugrom rajta... de ha nem akkor a hosszú, fárasztó és kínzó megoldást kell választanom... ha arról van szó akkor éppen ezeregy kerülő úton kikerülni... és mindezek mellett a legnehezebb, hogy senkitől nem számíthatok majd egyetlenegy jó szóra sem... nemhogy valami másra... valami többre... ilyet, hogy törődés meg sem merek említeni... majd valahogyan lesz... majd csak elboldogulok valahogyan... egyszer talán jobb lesz... majd valamikor lehet, hogy könnyebb lesz.... talán az én szám széle is görbül még mosolyra... talán majd egyszer... majd egyszer valahol valamikor... de az biztos, hogy nem itt és nem most...