Néha még felderül a nap...

Néha még az én életembe is besüt a nap... még akkor is... amikor elkenődve... kedvtelenül ücsörögsz gondolataidba merülve... semmi olyat nem találsz amivel kicsit is letudnád kötni magad... amikor nem látod a kiutat a gondjaid alól, csak töprengsz tovább... hiába tudod, hogy ennek így az égvilágon semmi értelme... kéne ezt is csinálni, meg azt is... csak éppen kedv nincs hozzájuk... talán magadra erőlteted, hogy de akkor is ezt legalább megcsinálom... meg a francot... maximum neki kezdesz, de ez a hülye helyzet annyira kilátástalan, hogy hiába próbálod meg rövid időn belül úgy is feladod... és folytatod a semmit nem érő önmarcangolást... és még is milyen fura az élte... a legkeserűbb pillanatban... amikor már tényleg feladsz minden reményt... amikor már tényleg nem tudod, hogy mit kezdj magaddal és már kínodban ott tartasz, hogy hogy egyszerűen azt érzed, hogy szét hasad fejed.... megbolondulsz menten ha nem tehetsz valamit... elszánt lennél bármilyen baromságra... bármilyen drasztikus dologra csak, hogy megpróbálj kitörni ebből a mókuskerékből... és akkor hirtelen megcsillan a napfény... nem is hiszel a szemednek... megdörzsölheted... egyszer... meg kétszer is... nem káprázik... ez a színtiszta valóság... megjött... itt van... a tied... pont most... pont amikor a pokol... a hiányának legmélyebb bugyrát élted át megjelent és egy pillanat alatt a felhők közé repített... egy szóval... egy reakcióval... egy pillantással... a jelenlétével beragyogja be az egész élted... a sötét fekete felhők másodpercek töredékei alatt röppennek tova a semmibe... mintha nem is lettek volna... hol ott még feltűnése előtt érezted, hogy darabokra hullasz a súlyuk alatt... fantasztikus érzés ezzel szembesülni... de ugyanakkor néha ijesztő is... ijesztő, hogy akaratunk ellenére mennyire függhetünk valakitől... valakitől akinek hiánya poklok poklára juttat, jelenléte viszont a magasba röpít... kilátástalan helyzetek... s még néha az én éltemben is felderülhet még a nap...