Valahol mélyen...

Az igazat megvallva egy elég hülye időszakot tudhatok magam mögött... és még csak az sem biztos, hogy vége van vagy éppen kezdek ebből kilábalni... valahogy ez egy olyan időszak volt, hogy erről még csak írni sem akartam... persze néha átfutott az agyamon az a kosza gondolat, hogy talán még is jó volna kiírni magamból vagy legalább megpróbálni... de valahogy nem vitt rá a lélek... az ismerősök közül akik olvasgatnak, azok is joggal, hogy miről van szó... vajon miről beszélhetek... mire gondolhatok... igazából nem tudja két emberen kívül senki... és igen kedves olvasó... joggal teszed fel magadban azt a kérdést, hogy hová lett az a nagy szájú lány aki szinte mindent kiír a blogjára... aki sokszor jól kielemez valakit vagy elmondja kertelés nélkül a másiknak a véleményét... amit általában nem csak nektek írok ki, hanem eljut ahhoz is akinek szól... nos, hogy hová lett az a lány??? még mindig itt van... itt van bennem... csak most úgy érezte, hogy ez nem az a téma amit ki kell írjon magából... ez a dolog annál sokkal mélyebben érintette... nem láttam annak értelmét, hogy kiírjam ország, világ elé... mert úgysem segített volna ez a tényen... valahogy ez most túl komoly volt ahhoz, hogy még csak megkönnyebbüljek is attól, hogy leírom... ez most valahol ott bent... ott igazán mélyen érintett... elmondtam a legjobb barátomnak... átbeszéltük a dolgot és ennyi... innentől magam kellett szembenézzek vele... magam kellett elfogadhatóvá tegyem ezt a tényt... már amennyire sikerült... igazából hihetetlen az egész... még mai napig is... amikor bele gondolsz, hogy neeem ez vagy ilyesmi veled nem történhet meg soha... ilyen csak a filmekben lehetséges... aztán életed egyik legváratlanabb pillanatában azzal szembesülsz, hogy mennyire is lehetséges... hol ott addig fel sem bírtad fogni, hogy egyes emberek hogyan sülyedhetnek ennyire mélyre... aztán amikor egy olyan valaki szájából hallod... aki nagyon nagyon közel áll hozzád... és látod az arcán a megtörtséget... látod azt, hogy eddig csak gyűltek benne a dolgok, de már ezzel betelt az a bizonyos képzeletbeli pohár... és az illető most már ott tart, hogy robban... hogy kitör akárcsak egy vulkán... azok a nagyon mély érzések... az a rengeteg sérelem... fájdalom.... bosszú... düh... bánat... szomorúság ami évek múltán halmozódhat fel egy érző lélek testében, mind kirobban belőle és rád zúdul... és ekkor jutsz arra a következtetésre, hogy az emberek igen is mennyire mély pontra juthatnak egy kis szóösszetűzésből... ami lavinát indíthat el egy lélekben... én megroppantam ennek súlya alatt... pedig nem az én érzéseim voltak... csak nekem célozva... rám zúdították... nekem hányták fel... nekem robbant... az ami valahol mélyen régóta fortyogott... és ugyanakkor ez valahol nem volt tisztességes... nem volt tisztességes úgy nekem esni és engem hibáztatni mindenért... engem tenni meg bűnbaknak... ennyire rossznak és gonosznak... nem volt igazságos mindenért engem okolni... csak mert én voltam épp akkor épp ott... csak mert velem volt ezt megelőzőleg egy jelentéktelen vita... nem mondom van közöm a dolgokhoz... nem mondom elég sok... de nem ennyire... soha nem egy emberen múlnak a dolgok... ezt valahol övön alulinak érzem-.. és a legigazságtalanabb része az a dolognak, hogy egy másik embert... azaz engem mért kell lehúzni arra a szintre amin ő volt abban a pillanatban... hiszen azt kell, hogy mondjam, hogy ez valami pillanatnyi állapot műve volt... hiszen amikor kirobbant belőle... amikor észbe kapott, hogy mit mondott, mit tett, mit zúdított rám... hogy egyáltalán mit tett velem, akkor egyből kapcsolt, hogy ez túl sok volt... egyből rájött ő is arra, hogy ezzel mennyire kiütött engem... kiakasztott... oly annyira, hogy ennek terhét egy életen át fogom viselni... ettől nem lehet szabadulni... ez gondolat... egyetlen egy mondat életem végéig fog kísérteni...valamennyire meglehet tanulni vele együtt élni... mert egyszerűen nincs más választása az embernek... de egy életen át fogja akkor is fojtogatni... és ezzel én is így vagyok... nem is nagyon tagalom ezt tovább, mert úgy is csak én fogom ezt igazán érteni... de ez volt a legkegyetlenebb példák egyike arra, hogy a szó néha fegyver... hát az... és ez egyenesen a szívemen halad át... valahol mélyen hihetetlen, hogy mik rejtőzhetnek egy emberben... mellette élsz... nap, mint nap látod... nap, mint nap beszélsz vele... és hihetetlen, hogy ott valahol mélyen olyan dolgok vannak amikre soha nem gondolnál... döbbenetes, hogy mik lehetnek egy olyan ember lelkében akit ennyire ismersz... s ezután mit várjak egy ismeretlentől??? valahol mélyen... valahol legbelül...